A vége
A babavárás utolsó heteiben, egész pontosan a 33. hét után már nem futottam egyáltalán. Nem esett jól, feszült mindenem, úgyhogy nem erőltettem tovább, elfogadtam, hogy ennyi volt, és örültem, hogy eddig ment a futás. Maradt az itthoni mozgás, saját testsúlyos és kis súlyzós erősítés, törzserősítés, hengerezés, minden nap, de csak annyi és úgy, hogy jóleső legyen. A derekam és a hátam egész jól tartotta magát, mondjuk amit lehet, meg is tettem érte, de sokszor éreztem, hogy kb. egy úthengernek kellene átmenni rajta ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön és jól kiropogjon mindenem.
A futás nagyon hiányzott, főleg az a része, hogy egyedül legyek és kimozogjam magamból a mindennapok nyűgét és stresszét. A koronavírusos „maradjotthon”, „csináljotthonmindent”, „tanítsdotthonagyereket” miatt kétszeresen jó lett volna. Egyébként nekünk nagyon jól telt a „bezárt” időszak, mert nem lettünk volna ennyit és így együtt, ki tudtuk használni az utolsó heteket hárman együtt a fiúkkal, mielőtt négyfős családdá bővültünk volna.
Az orvosi ellátás a koronavírus ideje alatt is jól működött. Szerencsére nekem semmilyen vizsgálatom nem maradt el, a terhesgondozás végig zökkenőmentesen működött, nem kerültem hátrányba semmi miatt, mindenütt gördülékenyen és nagyon korrektül foglalkoztak velem, a 13. kerületi szakrendelőkben és a Honvéd Kórházban is, kedves, normális, problémamentes volt mindig minden.
A nagy nap
Május 14-én délután 4-ig semmi nem utalt arra, hogy aznap másodszor is anyuka leszek. Egy picit fájt a derekam, de semmi extra, pihentem, sorozatot néztem, letudtuk az aznapi iskolát is. Délelőtt még beszéltem Húgommal, hogy szerinte vegyek-e hálóinget, amit viszek majd a kórházba, meg is rendeltem egyet, és hogy most már majd összepakolom a kórházi cuccot, meg mire lesz még szükségünk a babának, milyen pakkot rakott össze nekünk. Megbeszéltük, hogy szombaton találkozunk, akkor vittük volna Milcsit anyukámékhoz, hogy ő ott legyen jó helyen, ha nekem majd mennem kell szülni.
Délután Milán végzett a munkával, elkezdtünk öltözni a szokásos fagyizós délutáni sétához, amikor is éreztem, hogy valami fura történik. Aha, igen. Folyik a magzatvíz. Fagyizás sztornó, megyünk szülni. Gyors táskapakolás, Milcsi nyugtatása, család riasztása, hogy valaki valahogy jöjjön Milcsiért, mert ő nem jöhet be a kórházba szülni, taxi, irány a Honvéd. Tipikus Murphy, főleg a délelőtti tervezés tükrében.
Gyorsan beértünk, én bementem a kórházba a szülészetre, Milán kint maradt Milcsivel, és megvárták, hogy sógornőm és anyósom eljöjjön Milcsiért és elvigyék magukhoz, Milán utána jött be hozzám. Szerencsére volt lehetőség apás szülésre, bár úgy voltam vele, hogy ultrákat is egyedül futottam, ha úgy van, csak tudok szülni is egyedül. :)
Az orvosi vizsgálatok és egyeztetés után végül az a döntés született, hogy császárral érkezik majd Mira – pontban este 10-kor elő is bukkant a kislányom. Milán a műtőbe nem jöhetett be, viszont rögtön neki vitték ki Mirát, és míg engem ki nem toltak, addig az ő mellkasán pihent a kisbabánk. Utána mindhárman együtt lehettünk jó másfél órát és ismerkedhettünk egymással. Ezután ketten maradtunk Mirával, és Milán csak akkor jöhetett be a kórházba, amikor 2,5 nap után hazajöhettünk.
Az eleje
Már több mint két hét telt el, mióta Mira a családunk része. Csodálatos, tündéri kisbaba – persze elfogult anyaként nem is állíthatnék róla mást. Szépen szokjuk egymást, de minden rendben megy. Fura érzés, hogy már két gyerekem van, de egyben szuper is, hogy két szeretetgombóc anyukája lehetek.
A regenerálódás szerencsére nagyon jól megy, nagyon hamar jól tudtam mozogni, ahhoz képest, hogy keresztben kettévágtak, problémamentesen működik a testem, és ezt a sok mozgásnak és odafigyelésnek tudom be. Már nagyon mennék futni, de természetesen a kötelező 6 hetes gyermekágyi pihenést betartom, és adok időt magamnak, hogy a lehető legjobban helyre tudjon állni a szervezetem, mielőtt belekezdenék a saját magamon végzett emberkísérletbe.
A terhesség során magamra szedett 14 kilóból 10-11 szépen lement, ennek nagy része a baba és járulékos tartozékai, plusz víz volt, szerencsére végig tudtam hordani az összes korábbi ruhámat, egyetlen terhesnadrágot vettem, a hasam miatt. Szerencsésnek érzem magam, hogy egyrészt nem szedtem fel túl sokat, bár eléggé oda is figyeltem, másrészt hogy hamar és egyszerűen le is mennek a felszedett kilók. Tudom, nem ez a legfontosabb, és nem kell modellként, soványan kijönni a szülőszobáról, de nekem a saját komfortérzetem miatt ez lényeges, hiszen mindent könnyebben tudok csinálni, ha nincsenek rajtam plusz kilók.
Egyébként a szülés óta eltelt két hétben mindent IS ettem, engedélyeztem magamnak „mert megérdemlem” jelszóval olyan ételeket, amiket amúgy évente egy-két alkalommal szoktam enni (mert lelkiismeret furdalásom van, ha ilyeneket zabálok). Most itthon várt egy óriás tábla Oreos Milka, mire hazajöttem a kórházból, ettem péksütit, mogyorókrémmel töltött ostyaroládot, full cukros süteményt, és ha úgy éreztem, egy helyett két vajas kiflit toltam be vacsorára. Persze most már nem fogok ezeken élni, és ezek mellett normális, tápláló ételeket ettem, de úgy éreztem, hogy ezek most járnak nekem. Most már itt az idő visszafogni ezeket, és egészségesen táplálkozni a saját érdekemben, és persze Mira miatt is.
A pulzusértékeim újra a számomra megszokott tartományban vannak, a terhesség során tapasztalt 70+-os nyugalmi pulzusom most újra 5-ös számmal kezdődik. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem történt semmi a testemmel, és ki fog derülni, hogy a sportterhelésre hogyan reagál majd a szervezetem.
Még 4 hét, és szabad az út a sportoláshoz. Már nagyon várom, hogy futhassak, a futócipőim csatasorba állítva várakoznak, a futóruháim szintén, és persze a futóbabakocsi is készen áll, hogy kis társammal együtt próbálkozhassunk gyűjteni a kilométereket. Kíváncsi leszek, milyen lesz az első futás, aztán hogy fog menni, milyen érzés lesz, mennyire lesz nehéz vagy könnyű újra összekapni magam és formába lendülni – főleg a nyár kellős közepén elkezdve.
De az emberkísérlet hamarosan kezdődik, az eredményekről és a tapasztalatokról pedig be fogok számolni.
