Május van.
Eltelt 1 év.
Pár nap múlva 1 éves lesz a kislányom, aki pici tehetetlen csomagból nagydumás szaladógéppé vált.
Hogy én mivé váltam ez alatt az 1 év alatt, azt nem tudom, de az biztos, hogy rengeteget tanultam magamról megint.
Imádom a gyerekeimet, a családomat, egyben vagyunk, együtt vagyunk, egészségesek vagyunk és szeretjük egymást, ezért hálás vagyok.
Hogy mire volt elég 1 év a futás szempontjából?
Egy hullámvasút volt az egész, amire megint fel kellett ülnöm, hogy megtapasztaljam, milyen fent, milyen lent, hogy aztán tudjam rendezni a soraimat.
Volt itt minden, sorolom is a hullámokat.
Magabiztosság, hogy én majd extra gyorsan felépülök a szülés után, és pillanatok alatt szívom fel magam újra arra szintre, ahol abbahagytam az edzéseket.
Pofára esés, igen hamar, mert bár extra gyorsan felépültem, de ugyanilyen gyorsan robbantam le először.
Önsajnálat, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen.
Makacsság, mert csak azért is fel akartam épülni, hogy újra fussak.
Halogatás, hogy majd futok rendesebben, ha tudok, ha nem kell babakocsiznom, ha el tudok menni otthonról egyedül, ha már nem etetek állandóan, ha majd nem tapad rám állandóan a baba.
Hárítás, hogy nem az én hibám, hogy nem futok annyit és úgy, amennyit és ahogy szeretnék.
Stressz, amit nem is vettem észre, de mégis volt, és nyomott lefelé, miközben egy új élet kialakítására törekedtünk, és vártuk, hogy eljöjjön a mi időnk, és ez tényleg nem rajtunk múlt.
Felszabadultság, amikor tényleg eljött a mi időnk.
Rádöbbenés, hogy én magam szabotáltam a saját futásaimat, és csak állítottam, hogy akarok futni, de mégsem akartam annyira, így nem is tettem érte eleget.
Rátalálás, újra rácsodálkozás, a futás újra felfedezése, most már stresszmentesen, szabadon, nyugodtan. Kiszabadultam, megújultam, szárnyaltam. Mindezt úgy, hogy még mindig sokszor kell etetnem, hogy a baba még mindig nagyon anyás.
Boldogság, hogy ha akarok, tudok futni, megy, csak csinálni kell, tenni érte, és működik.
Sikerélmény, hogy 2,5 hónap rendes és tudatos edzésmunkával, rendszerességgel és motivációval szinte ugyanott tartok, ahol annak idején abbahagytam a babavárás miatt.
Erősnek érzem magam, talán erősebbnek, mint valaha. Rendben vagyok magammal, úgy érzem, hogy megint minden szempontból a helyemen vagyok. Erősít a családom, a férjem, a két gyerekem, akikért bármire képes vagyok, erősít a tudat, hogy talán közben példát is mutatok azzal, hogy sosem adom fel, és mindig teszek azért, amit szeretek. Erősít a múlt, a tapasztalat, a már végig járt, megtett út, amin most újra végig kell mennem, de tudom, mi vár rám, miért csinálom, mit akarok, hová akarok eljutni. Úgyhogy megyek, csinálom, gyűröm, mert végre újra tudom, hogy mit akarok. Futni, sokat, hosszan, messzire, magamért.
