/article_titleimages/86663457_1308999435974708_2415231200563036160_o.jpg

Lassacskán itt a célegyenes

A félidőben írtam utoljára „terhesultrafutó-kalandokat”, azóta eltelt 12 hét, és lassacskán rákanyarodom a célegyenesre. Jöjjön a 3. rész.

www.futnimentem.hu >> blog 2020-04-01

Problémamentesen telt a második trimeszter, szerencsére nem kellett rosszullétekkel, hányingerrel, egyéb nyűgökkel megküzdenem, és a harmadik trimeszter is rendben zajlik.  A derekam és a hátam néha jelezte és jelzi, hogy a testemet érő terhelés más, mint a megszokott – szerencsére a RAD hengereket tudom használni, és minden nap, igény szerint hengerezem ki a hátam és a derekam.
Vandát is felkerestem, hogy lehetőségeihez mérten dolgozza meg a derekam és a hátam, nagyon jóleső és hasznos kezelés volt, jót tett. Továbbra is figyelek a tartásomra, hogy hogy állok és járok, és az erősítést sem hanyagolom el. Nem viszem túlzásba sem, de például a rendszeresen, kis súllyal végzett deadlift gyakorlat nagyon jót tesz a baba által megterhelt derekamnak.



A futás az elmúlt 12 hétben rendszeresen ment, heti 2-3, de volt hogy 4 alkalommal kimentem a rakpartra döcögni, 3-5 kilométereket tettem meg. Nagyon kellett ez a mozgás a testemnek és a lelkemnek is, ez a zenehallgatós, egyedüllévős énidő számomra nagyon fontos és hasznos. Mivel már látszik, ami ilyenkor látszani szokott, elég sokszor kaptam érdekes pillantásokat, pedig azt gondolom, hogy nem vagyok azzal csodabogár és egyedi, hogy babával a hasamban is futok.



Végig úgy voltam és vagyok vele, hogy minden megtett méter, minden futással töltött perc ajándék számomra, és amíg jólesik és problémamentes, addig megyek. És ha már nem megy, akkor majd tudomásul veszem, hogy ennyi volt, és ott megállok. Ez a megállás egyébként kb. most jön el, az utóbbi 2-3 futásnál már nem volt minden komfortos, úgyhogy fejben kezdem szépen elengedni ezt a dolgot. Még ki fogok menni, és megnézem, mi a helyzet, de ha nem jó, akkor marad a gyaloglás. Örülök, hogy tudtam mozogni, hogy a testem engedte, alkalmas volt rá, nem tiltakozott ellene, hogy kocogjak, és ezért hálás vagyok neki. A rendszeres mozgás segített, hogy bírjam a strapát testileg és lelkileg is, remélhetőleg segít, hogy a baba születéséig hátra lévő heteket jobban átvészeljem, és aztán ha már lehet, újra tudjak futni, és ne mínuszból kelljen indulnom, csak szimplán a nulláról.  

Nagyon hiányzik egyébként a „rendes” futás, amikor futok egy kemény, erős, akár meghalós edzést, és utána fáradtan, de nagyon jól érzem magam. Vágynék egy kiadós küzdésre, ami kipucolja az agyam, megizzaszt. Ez az érzés bennem van már egy ideje, de ez a koronavírusos karantén még rátett erre egy lapáttal. Ja, ha a terhesen futásra furán néztek, a koronavírus idején terhesen futásra pláne.

Ez a 3. hét, amióta mindannyian itthon vagyunk. Ezzel semmi gond nincsen, jól elvagyunk, nekem a home office nem volt újdonság, szerencsére a második osztályos tananyag is megy még, úgyhogy tudok Milcsivel tanulni, és Milán is tud itthon dolgozni. Szerintem ez az időszak most pont jó nekünk arra, hogy még kiélvezzük a hármasban töltött időt, és többet legyünk együtt a baba érkezése előtt. Igyekszem pozitívan hozzáállni ehhez a megváltozott helyzethez, és csak arra koncentrálni, hogy minden rendben lesz velünk.



Lett társaságom a futásaimhoz is: Milcsi párszor kocogott velem, és többször kísér rolleren – vagyis inkább száguldozik előttem, aztán bevár, míg utolérem. Jó együtt sportolni, még akkor is, ha ezzel pont a napi kis befelé fordulós időm marad ki. De amíg ki lehet menni mozogni a szabadba, addig megyünk, muszáj, kell.

Közeledem a célegyeneshez ezen a különleges ultrán, célba érni valószínűleg nem futva, hanem gyalogolva fogok, de futócipőben, az tuti!
 


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT