Rólunk valószínűleg nem sokan gondolták azt, hogy szeretnénk még egy gyereket. Boldogok voltunk és vagyunk hárman, összeszoktunk, kialakult a rutinunk, amibe minden számunkra fontos dolgot be tudtunk illeszteni. Nagyon fontos szerepet tölt be a futás az életünkben, folyamatosan készülünk valamire, versenyekre járunk, sokat edzünk, és ebbe az életbe talán nem annyira illik bele egy kisbaba. De mi szerettünk volna még egy gyereket, a kezdetektől fogva két gyerekben gondolkodtunk, csak a második kicsit lassabban jön.
Milcsi 2012-ben született, azóta lassan 8 év telt el, bár mintha csak egy pillanat lett volna, nem értem, hogy nőtt meg ilyen gyorsan, hogy lett belőle ilyen nagyfiú. 2 évig voltam vele otthon, és nagyon szerettem azt az időszakot, utána nehéz volt visszamenni dolgozni annak ellenére, hogy egyébként rendszeresen írtam cikkeket az otthon töltött időszakban is, és összességében szerettem a munkám. Mégis egy nagyon nehéz időszak volt nekem, és nem azért, mert „ősanya” lennék, aki csak a gyereke mellett boldog. Nehéz volt minden számomra fontos dolgot összehangolni, mindenhol a legjobbat akartam nyújtani, emiatt pedig fáradt, stresszes voltam, össze-vissza ettem, és kiderült, hogy a pajzsmirigyem is alulműködik ennek a folyamatnak a következményeként. Aztán lassan, de beállt minden, jól beindultam a futásban is, így az újabb babát „elnapoltuk”, egészen 2017 őszéig.
Azt beszéltük meg, hogy a
Spartathlon teljesítés után állunk rá a családbővítésre. De ez nem ment könnyedén, és ez egyáltalán nem volt véletlen. Ekkor már nagyon nem voltam a helyemen, főleg a munkám miatt - a nagy célverseny teljesítésével pedig kiesett az életemből egy fontos kapaszkodó, ami segített átvészelni a nehézségeket - , az állandó stressz pedig a női dolgaimra is keményen rányomta a bélyegét.
A ciklusom, mint a mesében, hol volt, hol nem volt, és egyéb történések is nagyon nagy hatással voltak rám, volt, ami miatt az is megfordult a fejemben, hogy elég nekem csak egy gyerek, boldog vagyok azzal is. A káosz idén tavaszig tartott, amikor is meghoztam azt a döntést, hogy felállok az addigi pozíciómból, és tiszta lappal újrakezdek, újjáépítem magam, és megpróbálom milyen az, amikor valóban azt csinálom, amit akarok. Így lettem futóedző, futócipő és gél marketinges, egyúttal szabadúszó egyéni vállalkozó.
Hogy ez a változás milyen durván hatott a testem működésére, nagyban jelzi, hogy a felmondásom után 2, azaz kettő nappal az addig hónapok óta szünetelő női dolgaim beindultak, helyreállt a ciklusom, megszűntek az alvászavaraim, a folyamatos emésztési problémáim és hasi görcseim. Jól éreztem magam végre, megnyugodtam, szeretem, amit csinálok, jól sikerült a váltás.
Hogy lesz-e gyerekünk, vagy sem, nem volt napi téma, nem görcsöltünk rá, de tettünk érte, hogy legyen. Orvosi segítséget nem kértünk, legfeljebb annyiban, hogy amikor mentem az éves nőgyógyászati rákszűrésre, akkor a rutinszűrés mellett kértem egy alaposabb vizsgálatot, hogy megtudjam, most már minden oké-e odabent. Az orvos azt mondta, hogy gondot nem lát, bár a méhnyálkahártyám vékonyabb a kelleténél, de peteérés van – ennek ellenére megemlítette, hogy ha biztosra akarok menni, akkor irány egy meddőségi központ férjestül. Azt mondta, hogy amikor 6 hét múlva megyek a leletért, újra megnéz, hogy akkor mi a helyzet, aztán meglátjuk.
Közben elkezdtem egy kemény felkészülést az októberi 12 órás versenyre, a két legnehezebb, 100 km-es hetet ráadásul nehezített körülmények között csináltam meg (ketten voltunk itthon Milcsivel, mert Milán munkaügyben külföldön volt). Kicsit jobban elfáradtam a vártnál, és picit meg is ijedtem, hogy nem vagyok annyira jó formában, mint szeretnék, bár nem mentek rosszul a futások, de volt már jobb is.
Aztán amikor 3 nappal később a nőgyógyász közölte, hogy bizony kisbabát várok, a kisebb sokk és az örömkönnyek letörlése után megnyugodtam, hogy a formámmal nincs olyan nagy baj, és azért voltam fáradtabb, mert az a kis sejtecske ott bennem percről percre növekszik és gyűjti az energiát a fejlődéshez. És hogy igazán stramm és élni akaró kis valaki, aki kibírta velem a két legkeményebb edzéshetet is.
Milcsivel anno egyáltalán nem tudtam futni, mert már akkor fájt a hasam és rosszul voltam, amikor még nem is tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ő egy páros
Ultrabalaton teljesítése után fogant, a testvére pedig egy kemény ultra felkészülés közben. Nem változtattam a babára készülés miatt a rutinomon, hiszen nekem az a normális, hogy futok, viszonylag sokat – mindketten jöttek, amikor jönni akartak. Milcsi az első hónapban, a testvére 2 év után – valószínűleg mindkettőnek így kellett történnie. Most egyébként klasszisokkal jobb fizikai állapotban és formában voltam, mint 8 évvel ezelőtt, hiszen elsősorban Milcsi születése után álltam rá komolyan a futásra, erősebb, strapabíróbb, kitartóbb vagyok, mint akkor.
Mivel nincs két egyforma terhesség, bíztam abban, hogy most talán tudok futni legalább egy darabig. Milcsinél az elején egyáltalán nem ment, aztán kissé elhagytam magam, és amikor talán már ment volna, mert abbamaradt a sok hányás és megszűnt az elképesztő fáradtság, akkor már nem is akartam futni. Most ez utóbbit tudatosan nem akartam hagyni. Bár a rosszullétek, émelygés, fáradtság most is maga alá gyűrt, és a futás gondolatától is elfáradtam, amikor végre nagy nehezen és nagyon lassan elteltek az első trimeszter hetei, úgy tért vissza a fejembe a futás gondolata is.
Az első trimeszter most is baromi nehéz volt, folyton rosszul voltam, hánytam, émelyegtem, szédelegtem, tompa volt az agyam, elfáradtam a könnyű sétától is, és egy kis szatyornyi cucc boltból hazacipelése után úgy éreztem magam, mintha erőemelő bajnokságon világcsúcsot nyomtam volna. Kissé idegesített is, hogy ilyen gyenge és fáradt vagyok, de tudtam, hogy nem érdemes küzdeni ellene, vagy erőltetni a sportolást, inkább igyekeztem annyit pihenni, amennyit csak tudtam – szerencsém van, hogy megtehettem. Nagyon-nagyon lassan, de végül letelt első 12 hét, és végre azt éreztem, hogy valamennyire jobban vagyok – persze voltak még problémák – , de egy délután mondtam Milánnak, hogy én bizony másnap reggel akkor is kimegyek futni, ha piros hó esik az égből.
És kimentem. 3 kilométernyi nagyon lassú kocogás olyan erőt és boldogságot adott, és úgy kisimított, hogy utána egész nap sokkal energikusabb és jobb kedvű voltam. A mozgás tényleg működik és energiát ad, még ha sokkal kevesebb is jut belőle, mint normál esetben. De ez most egy ilyen állapot, amikor a testemnek nem a sportban kell nagy teljesítményt nyújtania, hanem abban, hogy tápláljon, fejlesszen és védjen egy új kis életet.
Még ha kicsit nehéz is, de elfogadtam, hogy ez az időszak nem arról szól, hogy sokat futok és versenyekre járok, most egy másfajta ultrás felkészülést teljesítek, és jövő májusban nem Ultrabalaton célszalagot kapok, hanem egy sokkal csodásabb jutalmam lesz a végén. Azt viszont érzem és tudom, hogy ha odafigyelek magamra, és igyekszem rendszeresen mozogni, az csak jót tehet nekem is és a babámnak is.
Most a Suhanj Fitnessbe járok reggelente, és futópadon kocogok, ahol nem kell a téli időjárással foglalkoznom, ahol bármikor meg tudok állni és haza tudok menni, ha szükséges, és ahol közel van a kétbetűs kis helyiség, ha arra lenne szükségem. Figyelek a pulzusomra, arra, hogy ne lihegve fussak, hogy ne hajtsam ki magam, csak kényelmesen, jólesően kocogok, a mozgás öröméért. Néha nagyon megindulnék, mert a lábaim vinnének, és szívesen föltolnám a sebességet egy-két keményebb szakasz kedvéért, de tudom, hogy ezt most nem szabad, ezért nem hagyom, hogy a lendület elvigyen. Örülök, hogy tudok futni, és kihasználok minden lehetőséget – természetesen biztonságos keretek között – arra, hogy sportolhassak. Ameddig a baba és a hasam mérete engedi, fogok futni, ha már nem, a mozgást akkor sem szeretném abbahagyni, és biciklizni fogok a teremben.
Hiszek benne, hogy ha most odafigyelek magamra, nem hagyom el magam, akkor a babavárás is könnyebb lesz, és a szülés utáni visszatérés is. Milcsivel szerencsére nagyon gyorsan regenerálódtam a császár ellenére is, és 5 héttel a születése után újra tudtam kezdeni a futást (nem ez a követendő, nálam nem volt gond, de másnál lehet!) – erről a nulláról értem el az eredményeimet.
Ha most nem nullázom le magam annyira, talán hatékonyabb és könnyebb lesz a visszatérésnek ez a része – de ez nagyon sok mindentől függ majd. Azt viszont tudom, hogy szeretnék majd visszatérni, kétgyerekes anyaként is szeretnék ultrákat teljesíteni, újra megcsinálni az Ultrabalatont és visszamenni a Spartathlonra is. De addig is még nagyon hosszú az út, nem is tekintek ennyire előre, csak hiszem, hogy ha gondolati szinten megvan, mit akarok, akkor azt könnyebb lesz elérnem. Most természetesen elsősorban a babára koncentrálok, hogy minden rendben legyen vele, vigyázok rá és magamra is.
A „terhes ultrafutó kalandjairól”, azaz arról, mi hogyan alakul a terhességem során, szeretnék még írni, illetve a terhesség alatti sportolásról is úgy általánosságban, mert ahogy tapasztalom, ez egy megosztó téma, sok tévhittel és félreértéssel. Szóval folyt. köv!
