/article_titleimages/ub6.jpg

Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

Ez volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

www.futnimentem.hu >> blog 2019-05-15

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.



Pénteken utaztunk a verseny helyszínére, Milán, Miki, Tomi és én, a két fiú kísérte Milánt. Tomiéknál leraktuk a mi kocsinkat, onnan Ibi kocsijával (Tomi felesége) tovább, mert arra lehetett feltenni biciklitartót. A versenyközpontba nem mentünk be, a rajtszámok már nálunk voltak, bandázni nem volt kedvünk, lepakoltunk a szálláson Tihanyban, vásároltunk még dolgokat, vacsoráztunk, aztán irány pihenni. Viszonylag korán lefeküdtünk, és sikerült egészen jól aludnom, ami eddig kb. egyetlen verseny előtt sem ment. 5-kor keltünk, 6 után értük a versenyközpontba Balatonfüredre. Máté már ott volt, gyorsan megtaláltuk egymást, átpakoltam a kocsijába a cuccaimat, megmutogattam, mit hol talál majd (a frissítési tervemet már előre átküldtem neki). Gyors wc-zés, majd kocogás a rajtba, közben pacsi Karcsival, Anitával és Tomival, meglett majdnem minden Gizion egyéni, Béla, Peti, Zsotyek, Milán és én, csináltunk egy fotót, majd bementünk a rajt-karámba. Közben minden irányból jöttek az ismerősök, puszi, ölelés, pacsi sok-sok emberrel. Igyekeztem bemelegíteni valamelyest, hogy mikor elindulunk, ne totál hideg és bemozgatásmentes lábakkal induljak el. Éreztem, hogy a vádlim nem százas, feszült, pattogott, de mondtam neki, hogy legyen szíves működni, számítok rá. A ráolvasás hatott, amikor elrajtoltunk, éreztem, hogy nem vészes a dolog, és fogok tudni futni, mert futnom kell.

Ellőtték a rajtot, ki- és ledöcögtünk a sziklás úton a főútig, ott volt egy kis oda-vissza szakasz betoldás, majd ráálltunk az UB pályára. Először Erikával futottam kicsit beszélgetve, kicsit később a párjával, Csabival dumáltunk, hamar eljutottunk az első váltópontig. Máté ott várt, majd gurult tovább a kocsival. Jól éreztem magam, nagyon pozitív gondolatokkal, fókuszáltan, a célra koncentrálva haladtam. Az egyik fülemben szólt a zene, ami segített, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el, énekelgettem magamban, meg ilyenek. Ha valakivel összetalálkoztunk, akkor picit beszélgettem. Nagyon-nagyon-nagyon pozitív voltam, jókedvűen mentem, hogy ezzel is csak segítsek magamon.



Ment a futás, de éreztem a lábam, és érezhetően lassabban mentem, mint teljesen egészségesen mentem volna. De jó volt ez így, óvatosnak kellett lennem, hogy minél tovább el tudjak jutni. Tetszett az, hogy a dombos részeket az elején futjuk, így valahogy élvezetesebb volt, mint amikor egy maratonnal a lábakban értünk ide. A frissítésre nagyon figyeltem, mert már reggel elég meleg volt, ment a GU Roctane teás ital, a víz, és óránként a GU gél, sós karamellás, ananászos, sós csokis, caramell macchiatto ízeket váltogatva. Főleg a teás italt ittam, nagyon bejön, és megvan benne az a szénhidrát-mennyiség, amire szükségem van. Fontos feladat volt a frissítés, hogy legyen elegendő energiám, és tudjak haladni.

Nagyjából 6 perces átlaggal mentem, az erősebb dombokon gyalogoltam tempósan, minden mást futottam. Azt éreztem, hogy nem szabad megállnom, mert ki tudja, hogy engedi-e a lábam az újraindulást, nem akartam kockáztatni. Mondhatni eseménytelen volt a futás, mert igazából csak raktam egymás után a lábaimat. Közben kicsit bandáztam Bükki Farkassal – tőle tanultam évekkel ezelőtt, hogy az éjszaka a barátunk, és nekem tényleg a barátom az éjszaka. Zánkán tettem egy gyors kétbetűs kitérőt, majd irány tovább. A nap egyre melegebben sütött, így igyekeztem több vizet inni, és az arcomat is hűtöttem vele, majd elkértem Mátétól a kis kék törcsimet, és bevizezve a nyakamba csaptam. Máté mondta, hogy elmegy jégért, mert úgy látja, szükség lett rá, és a következő találkozásnál már kaptam is egy nagy adag hűsítő jégkockát, megtöltöttem a topomat, raktam a karszárba a csuklóhoz, és már hűsítő formában kaptam az újabb adag Roctane-t a kulacsomba. Józsi is felbukkant, ő Zsotyeket kísérte, és egyszer-egyszer Miki és Tomi is elhúztak mellettem a kocsival. Összességében jól éreztem magam, hallgattam a zenéimet, énekelgettem, és mindent pozitívnak láttam. Tudtam, hogy nem szabad elhagyni magam, mert akkor behúzom magam egy olyan állapotba, amiből még egészséges lábbal is nehéz kikecmeregni, ezt nem akartam. Amikor kicsit jobban fájt, vagy rosszabbul éreztem magam, akkor arra gondoltam, hogy milyen erős emberek vannak a közvetlen környezetemben, akiknek nagyobb fájdalmakkal kellett megküzdeniük, én pedig mennyire szerencsés vagyok, hogy futhatok, és egy választott fájdalmat kell csak eltűrnöm, amit én akartam. Szerencsére nem fordult elő sokszor ez az állapot, és nagyon gyorsan ki is tudtam zökkenni, és újra koncentrálni.



Köveskálnál másfelé kellett fordulni, mint amikor én legutóbb itt futottam (tavaly már erre ment az útvonal, mi meg elkavartunk Tomival), és emiatt jobban nézelődtem, merre vagyok. Az egyik emelkedő utáni kanyarban kaptam egy nagyon nagy pluszt: egy bringás srác ért mellém, és elmesélte, hogy olvassa a blogomat, és hogy én voltam az egyik motivátora az életmódváltásra, ez nagyon jólesett, gratuláltam neki, és megköszöntem a pozitív visszajelzést. És még jobb hangulatban haladtam tovább. Meleg volt, de a folyamatos jegelés és a folyadékfogyasztás mellett nagyon jól viseltem, és Máté többször is „meglepett” a megbeszélt találkozásokon kívüli megállásaival, amikor kaptam pl. hideg kólát és még plusz jeget, ezek szuperek voltak. Mélypontot, nagyobb nehézséget eddig nem éreztem, érdekes módon ez volt az eddigi legkevésbé szenvedős UB-m annak ellenére, hogy a lábam folyamatosan jelezte, hogy nem az igazi. Gyanítom, hogy ez a megfelelő frissítésnek köszönhető – eddig azt mindig sikerült tökéletesen elcseszni, most meg nem volt vele semmi gondom.

Salföldre szépen beporoszkáltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy befeküdjek a kék kút alá, mint eddig mindig, inkább mentem tovább, micsoda jellem vagyok, kérem. A ponton Máté belém tukmált egy adag magnéziumot – jó sok vízben oldva, hogy az is folyadék legyen, a nagy részét letoltam. Majd megpróbáltam úgy átevickélni a parkoló és haladó kocsik között tovább az útvonalon, hogy ne lapítsanak ki, ez szerencsére sikerült. Összetalálkoztam Kozma „lilakörmű” Zsoltival, aki bicajjal tolta és Kittit kísérte, nem sokkal később utol is értem Kittit, és Ábrahámhegy után a szűk bringaúton araszoltam mögötte a pincészet felé. Szemből folyamatosan jöttek a bringások, hátulról is jöttek a bringatúrások, úgy voltam vele, hogy inkább maradok a sorban és araszolok – a Spartathlon jutott eszembe róla, amikor meneteltünk a fehér útszéli vonalon, balról korlát, jobbról kamionok, és nem lehetett előzni. A pincészethez együtt értünk fel Kittivel, mondjuk nem vették észre, hogy jövünk, és nem állították le a forgalmat, alig tudtunk átmenni az úton. Máté már várt, kaptam a muníciót, töltöttem vizet a frissítőasztalnál, és kértem egy meleg csirkelevest, amit gyorsan felhörpintettem. Úgy terveztem, hogy nem megyek le a pincébe, de végül mégiscsak ott találtam magam a lejárat előtt, úgyhogy lementem, készült rólam egy fotó, aztán már kint is voltam. Még kaptam egy adag jeget, és ráfordultam a Badacsony felé vezető útra.



Megemlékeztem a két évvel ezelőtti borzalmas rosszullétemről és hányásomról, és jöhetett a Római út. Itt még soha nem futottam, mert mindig annyira szarul voltam, amikor itt jártam, hogy most itt volt az ideje. Kényelmes tempóban, az emelkedőket gyalogolva haladtam, és örültem, hogy most sokkal jobban vagyok, mint a többi ittjártamkor együttvéve. Próbáltam megtalálni Nicol és Bocsi „házát”, amit kinéztek, de nem igazán emlékeztem rá, hogy melyik volt az, de telt vele az idő. Az egyik ponton a Ficcsike-Nonó-Szilvi lánycsapattal örvendeztünk egymásnak, majd a „Cserta Balázs és háreme” Gizion-team előzött meg kocsival, jó volt őket látni. A Római utat szép lassan magam mögött hagyva legurultam a Szigliget felé vezető úton, közben megint kaptam egy adag utánpótlást a mellénykémbe, hogy legyen mit ennem-innom. Ez a szakasz sok emléket hordoz, 2015-ben itt szállt ki Milán, és innen kellett magam összekaparni, 2017-ben pedig itt gyalogolt velem Bocsi, és itt tértem kissé magamhoz a rosszullét után. Most szépen kocogtam, egészen jól haladtam, amúgy szeretem nagyon ezt a szakaszt. Hátulról utolért Nagy Kata és Rudolf Tomi bringával, velük beszélgettem kicsit, majd Maráz Zsuzsi is jött, és Gyöngyös Hajnival kerülgettük egymást, meg egy külföldi rózsaszín pólós srác jött a sarkamban hosszan, ami nagyon idegesített, de végül sikerült a frissítőnél leráznom. Helyette viszont jött Cserta Balázs, akinek nagyon örültem, el is kezdtünk szépen futni, majd begyűjtöttük Poór Petit is, a Gizionos szelfiről Balázs gondoskodott. A hasam ekkorra már eléggé morajlott, nagyon vártam már, hogy elérjünk a következő pontra, a fiúkat el is engedtem, mert bele kellett gyalogolnom. A váltóhelyen visítva pacsiztam Líviával és Krisztiánnal, majd a zöld dobozt vettem célba, „gondozóm” már ott várt a dobozlátogatáshoz szükséges felszereléssel. Kis pihenő után kocogtam tovább, Máté mondta, hogy a strandnál vár majd, és ott kapom a következő adag cuccot, én úgy érzem, hogy nagyon flottul tudtunk együttműködni, amit kértem, kaptam, illetve legtöbbször kérnem sem kellett, csak elvenni, bevenni, meginni a megfelelő dolgot.



Ezen a részen kissé elborult az agyam, és elkezdtem lendületesebben futni, biztos a zene tette, mert épp Scooter üvöltött a fülembe, utol is értem Líviát, legalább össze tudtunk mosolyogni megint. Vonyarcvashegyen, miután összeölelkeztem Blaskó Misivel, igyekeztem „átrohanni”, hogy töröljem a legutóbbi emléket, amikor itt ment szét a lábam és nem tudtam továbbmenni. A ponton a volt kollégáimból álló Centrálos csapat ovációja fogadott, örültem nekik, míg ettem egy pár falat barackot és vajas kenyeret, Vera oda is jött, hogy mi újság, mondta, hogy ő fog futni innen, mondtam, hogy akkor várom, hogy utolérjen. Irány Keszthely, itt egy rész a parton ment, jó volt a víz közelében lenni, legalább láttam egy kicsit a Balatont. Le is ültem egy kicsit egy padra – na nem pihenni, hanem csak addig, míg egy rohadt nagy követ kiszórtam a cipőmből. Aztán Vera valóban utolért, együtt mentünk a pontig, jó volt beszélgetni kicsit. A ponton ismét zöld dobozoltam, konzultáltam Mátéval, kulacsot töltöttünk, meg ilyenek, aztán mentem tovább. Ide eddig mindig sötétben értem már, és most kissé csalódott voltam, hogy a kedvenc részemet a tök sötét susnyásban nem tehetem meg, mert még mindig tűz a nap. Kicsit gyalogoltam, aztán nekiálltam kocogni, de valahogy nem esett jól, mégis haladtam. Amikor kikanyarodtunk a főút mellé, szerettem volna sétálni kicsit, de az épp engem utolérő Edina nem hagyta, megtolt hátulról, hogy fussak, együtt kocogtunk, aztán ő ellépett, én pedig kocogásban maradtam. Végül is jó volt, hogy nem hagyott megállni. A főúton mellettem Misi és Soós Peti haladtak lépésben a kocsival, velük „beszélgettem”, aztán lehagytam őket, olyan lassan haladt az óriási kocsisor. Máté a Zala hídnál állt, ott kértem hasfogót, mert éreztem, hogy zuborog a hasam, nincs nagy gond, de inkább segítsünk rá egy kicsit, hogy lecsillapodjon. Közben Nagy Gergő ment el mellettem, párosban futott, szépen haladt.



Én is mentem tovább, közeledett lassan (nagyon lassan) a 100 km. Közben nézelődtem, és ledöbbentem, hogy ezt a részt mennyire letarolták, kivágták a fákat, szörnyű. De ettől még átértem a déli partra, és hallgattam a hasam zuborgását. Nézelődtem, hogy hová tudnék kiállni egy pit stopra, de vagy mocsár, vagy út volt, úgyhogy összeszorítottam magam és mentem. Nonó itt ért utol, örömködtünk kicsit egymásnak, majd elsprintelt. Nagy nehezen beértem Balatonberénybe, ahol egy kis étteremnél Máté várt, és intézett nekem wc-t. Elintéztem a dolgom, megmostam a kezem és az arcom szappannal, újra embernek éreztem magam tőle, mennyit számít egy kis folyó víz és illatos szappan.



Ekkor 7 perces volt az átlagom, és átléptem a 100. kilométert is. Ahhoz képest, hogy szar lábbal jöttem, nem is annyira rossz ez. De nem bíztam el magam persze, még nagyon sok volt hátra, és a nehezén még nem voltam túl, még bármi megtörténhet, és ami megtörténhet, az meg is fog. Átdöcögtem Balatonmáriafürdőre, ami az egyik leghosszabb település a világon, legalábbis eddig mindig ezt éreztem, hogy sosem lesz vége. A ponton a csippantás után meleg étellel kínáltak, egy jó kis zöldséglevest kértem is, csak levét, pohárból, isteni volt. Közben várt Máté, adta az óratöltőmet, befújtam a lábaimat Perskindollal. Anita és Tomi is feltűntek, kiderült, hogy Karcsi kiszállt, és itt vannak pár méterre a kocsival – odanyargaltam, és megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön tovább velem legalább egy tízest, hátha új erőre kap, és nekem is jól jött volna egy kis társaság. De Karcsi nem jött, úgyhogy megölelgettük egymást, én pedig mentem tovább. A leves kicsit megtolt, jobban ment a mozgás, lendületesebbnek éreztem magam, mint korábban. Az mp3 lejátszóm közben lemerült, de nem zavart, zene nélkül is tudtam menni tovább, a következő találkozásnál leadtam Máténak töltésre. Kezdett sötétedni, aminek örültem, hiszen végre hűlt a levegő – a testem még jó sokáig „lángolt”, mindig ez van, amikor meleg van napközben, kell idő, hogy lehűljek, ilyenkor szeretek fázni is egy kicsit.


Haladtam előre, szépen hagytam magam mögött a kilométereket. A déli parti települések nekem mindig összefolynak, nem tudom, hol vagyok, csak követem az utat, a jelölést, nem tudom megjegyezni, melyik település melyik után jön. Valahogy picit elanyátlanodtam, de nem volt nagy baj, a biztonság kedvéért a következő találkozásnál kértem Mátétól egy ölelést, és megköszöntem, hogy itt van velem. Ő mindig tudta, hol vagyunk, takkra mondta, hogy még mennyi a következő pont, hol fog legközelebb várni és mi jön: ha azt mondta, hogy innen 2 km a következő frissítő, akkor az tényleg akkor ott is volt. Mondta, hogy annyira ügyesen ittam, hogy az elhozott Roctane poraimból már csak 3 tasak van, ha lehet, egyek több gélt vízzel, mert ha ilyen ütemben iszom, akkor holnap délelőttre nem marad italporom. Próbáltam gondolkodni, hogy honnan szerezzek italport, hiszen Milán előttem van jóval, nem is láttam délelőtt óta, Karcsi pedig már hazament, nem hívhatom vissza, hogy hozzon nekem GU-t. Úgyhogy átálltam a gél-víz gondolatára, hogy spóroljak.

Egyébként szerintem egész szépen mozogtam, de amikor az órámra néztem, mindig láttam, hogy a futótempóm erősen lassú, ami máskor 6:30, az itt most a lábam kímélete miatt 7:15 volt, az volt az, amit bármikor tudtam produkálni. De mivel futottam, így jól haladtam, sokszor elmondtam magamnak, hogy futva hamarabb vége, tessék futni, nem gyalogolni – így nem is gyalogoltam.



Szép lassacskán beértem Fonyódra, a part mentén figyelgettem a tavat, aztán ledöcögtem a vasútállomásig, ahol ismét zöld dobozoztam egy jót. A következő találkozáskor visszakaptam az mp3-at, és bedöngettem a Backstreet Boys-t. Nem ér röhögni, de régi tervem volt, hogy egyszer éjjel ezeket az ősrégi számokat hallgatva és énekelve fussak, most itt volt a lehetőség. No de ezt most el kellett kicsit tolnom, ugyanis szemből egy bicikli tűnt fel volt főnökömmel, Kocsis Árpival a nyeregben. Köszöntünk egymásnak, Árpi pedig megfordult a bicajjal, és mellém szegődött, beszélgetni kezdtünk. Beszélgetésünket az szakította félbe, hogy igencsak hirtelen be kellett ugranom az út melletti susnyásba, de amikor kimásztam, folytattuk a haladást és beszélgetést. Egy S kanyarban ezután ismerős autó és alak tűnt fel, majd még két alak: Tomi, Miki és Milán. Gyorsan megálltam náluk, kértem két hasfogót (rám fért), és megkérdeztem, van-e fölös poruk, Milán mondta, hogy a szőlőset vihetem, azt ő nem kéri, úgyhogy lett 2 plusz italporom. Irány tovább, Árpi még kísért egy darabig, aztán elköszönt, de jól jött a társaság. Milán közben hátulról megelőzött, nagyon szépen mozgott, jól elhúzott.

És kb. ekkor eleredt az eső. Addig állítólag villámlott, de én annyira csak magam elé néztem, hogy észre sem vettem. Az eső is a barátom, örültem neki – Milán utólag mondta, hogy beszélték is a fiúkkal, hogy na, én tutira örülök neki, hogy esik. Végre tudtam hűlni egy kicsit, jólestek a hűvös esőcseppek. A szél is fújt, de nem zavart, csak a karszárat húztam kicsit feljebb a karomon. És hallgattam a zenét, énekeltem, szlalomoztam a pocsolyák között. Az egyenes utcák összefolytak, igazából fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, hány kilométert mentem és hány óra van. Tök egyedül haladtam, le kellett menni a partra egy elég elhagyatott utcába, sehol senkit nem láttam, de kiderült, hogy nem tévedtem el, mert egyszer csak feltűnt egy UB molinó, majd egy frissítőpont, szemből pedig bezúgott az utcába Máté a Mazdával, hogy jöjjön öltöztetni az esőre. Mondtam, hogy még nem akarok dzsekit venni, mert csak bedunsztolódom, hűlnöm kell még egy kicsit, de a következő találkozásnál majd öltözöm. Ami már Kriszta pontja volt, amit nagyon vártam, és nehezen jött el, de egyszer csak odaértem. Mikor ott voltam, elkurjantottam magam, hogy Nagy Krisztát akarom egy ölelésre, és Kriszta már jött is elém és megölelt. Jó volt őt látni nagyon.

Máté közben készítette az esőcuccaimat, vettem száraz pólót, felvettem az új dzsekimet, és a Hoka sapkát, majd célba vettem a zöld dobozt. Persze míg odaértem, bokáig merültem egy jéghideg pocsolyában, ami nagyon rosszul esett, de nem tudtam mit tenni. Haladtam tovább, 145 kilométer már volt a lábaimban. Amik egyre többször akartak kimenni alólam, de egy-két lépés után újra rendesek voltak, és mentek tovább. Az eső ömlött, egyre jobban, hideg volt, de valahogy nem érdekelt, nem fáztam. Nagyon koncentráltam, néha annyira, hogy elfelejtettem levegőt venni. Ittam, géleztem, időnként bedobtam 2 koffeintablettát, hogy ne legyek álmos. A hasam is rendezte magát és megpihent, legfeljebb kisdolgot kellett néha intéznem. Sok csapat ment el mellettem, de volt olyan is, hogy én hagytam le csapatembert. Több egyéni futóval kerülgettük itt egymást, Vidra Atival és Dettivel is találkoztam, az egyik ponton Sándor Móni örült nekem (és én is neki), aztán utol is ért futás közben nem sokkal később.

Haladtam, de erősen kezdtem lassulni, Szántódnál elég sokat gyalogoltam, de közben eszembe jutott az érettségi előtti osztálykirándulás, amikor az ofő jópár fiúval elmondatta egymás után sokszor, hogy „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk”, mint egy nyelvtörőt, mert hát ugye volt ott egy kis alkohol, na. És jött a „kedvenc” részem, az a borzalmasan rossz minőségű utca, amin végig kellett menni, kavicsok és pocsolyák mindenütt.  A lábam addigra már szétázott, ami nem is zavart volna annyira, viszont éreztem, hogy jópár éles és hegyes kavics vágja és szúrja a talpamat, többször megálltam kiszórni őket, de mindig lett újabb. És aztán jött az a kavicsos sétány a parton, amit szintén úgy szeretek – ahol 2015-ben üvöltve bőgve káromkodtam, hogy ezt a szopatást már unom, és ha szivatni akarom magam, majd elmegyek a Spartathlonra.

Hát, őszintén, a Spartathlon kevésbé volt szivatós, mint bármelyik UB, de nekem biztos ez a sorsom, mindegy is. De nagy nehezen túl voltam a kavicsos szakaszon, mentem, mendegéltem tovább, sokan megelőztek, pl. Krausz Pityu és Zarándy András is. Jöttek az üdülőtelepes részek, bokáig gázoltam a pocsolyákban, már nagyon átáztam, és kezdtem fázni. A következő találkozásnál kértem száraz dzsekit, sapkát, Máté letetette velem a mellényt, hogy szárítja, úgy mentem tovább, majd kicsit később a szatyor esőkabátot is magamra vettem, és azzal csörögtem. Utáltam, hogy csörög, de védett. Kicsit mentünk együtt Dörnyei Istvánnal, ő kérdezte, hogy szerintem beérünk-e, és teljesen őszintén mondtam neki, hogy igen, be fogunk.



A lábam már egyre jobban fájt, nem nagyon tudtam jól haladni, lassultam, és ez a kedvemet is rontotta. Már a zenét sem volt kedvem hallgatni, ki is kapcsoltam. Küzdöttem és csináltam, de éreztem, hogy ez már nem jó, nem megy, fáj. Kezdett beállni a bal combom, minden lépésnél olyan érzés volt, mintha késeket vágnának bele, erősen túlterheltem, hogy a jobb lábamat kíméljem. Siófoknak azt hittem, sosem lesz vége. Közben a nedves nadrág miatt sokszor kellett pisilnem, és elég nehéz volt a kompressziós nadrágot fel-le húzgálni, de muszáj volt.

Közben feljött a nap, végre láttam, hogy hová lépek. Poór Peti ért utol, meg is lepődtem, hogy került mögém, kicsit dumáltunk, próbáltam vele menni, de nem ment. Úgy döntöttem, hogy a következő Máté-találkán veszek száraz zoknit és a HOKA Elevont lecserélem a Cliftonra, hátha ez a kis komfortérzés segít abban, hogy tovább haladjak. Amikor odaértem a kocsihoz, kértem Mátétól egy „koktélt” (gyógyszerből), előkotortam a másik Feetures zoknim, meg a cipőm, beültem a hátsó ülésr öltözni. Kaptam a kis törcsit, és Máté határozottan rám szólt, hogy csak töröljem a lábam, és ne nézzem meg, milyen. Igaza volt, nem szabadott látni, csak beburkoltam a törcsibe és melegítettem, szárítottam, majd gyorsan fel a zoknit és a cipőt. Az egyik kulacsot begyűrtem a beltbe, kaptam két gélt, benyomtam a Linkin Parkot, és nekiindultam.

Borzalmasan szarul voltam. A fáradtság csak egy dolog, azon túl tudtam volna lendülni egy kis koffeint meg szénhidrát segítségével, de a fájdalom már nagyon durva volt. Valahol itt dőlt el, hogy ennek hamarosan vége lesz, mert ide két új láb kellene, hogy tudjak rendesen haladni. Tyúklépésben tudtam csak lépni, a bal combom iszonyúan fájt, el is sírtam magam, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a „gyásztól”, hogy el kell engednem a célba érés reményét. Több ember is utol ért, Héjja Petivel ismerkedtünk meg végre normálisan, Bognár Jani ölelgetett meg, és Nagy Kata is jött ismét biciklivel, kérdezte, tud-e segíteni, mindenki nagyon cuki volt, és szinte az összes váltós futó biztatott. De már csak totyogtam.

Örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem a Siófok-sóstói ponthoz, ott elsírtam Máténak, hogy nem bírok menni. Kedvesen mosolygott, de nem hatotta meg, kérte, hogy menjek tovább, adjuk meg az esélyt nekem, hogy hátha „feltámadok”, és mivel még bőven a szintidőn belül vagyok, ne adjuk fel még a dolgot. Igaza volt, tényleg, úgyhogy döcögtem tovább. Megettem a nálam lévő géleket, ittam, próbáltam haladni. Meg-megálltam, próbáltam kicsit nyújtani, meg pihenni, hátha jobb lesz. Nem nagyon lett az, igazából mitől is lett volna jobb. Persze támadtam én már fel sokszor a semmiből, de ez most nem az az állapot volt, hiszen eleve nem egészségesen indultam. Tudom, én akartam, az én döntésem és felelősségem, és nem kell utánam csinálni senkinek. Egyébként valahogy ekkor telt le a 24 óra, és ahogy utólag megnéztem 170 km fölött mentem ennyi idő alatt. Ez a női Spartathlon szint, szóval ha ez mérve lett volna, akkor meglenne ismét a sorsolásos kvalifikációs eredményem, ami szerintem nem rossz, de itt most nem ez a lényeg.

Vonszoltam magam „felfelé” – mert ez az út amúgy emelkedik, és én itt most éreztem is, hogy emelkedik. Megettem még egy gélt. Utolért Királylány Tünde, cukin örült nekem, én is neki, már amennyire tudtam,  mondta, hogy nem ártana bekenni a szám, mert ki van száradva, elővarázsolt egy ajakírt, és bekenegetett, majd sprintelt tovább. Legalább a szám puha és illatos lett, ha már KO voltam.

Nagy nehezen elértem a világosi emelkedőig, Máté megkért, hogy legyek szíves felmenni, mert hogy az autó is fent van, még egy lányt is megkért, hogy jöjjön fel velem, de mentem egyedül, és tudtam, hogy becsap, mert lehet, hogy fent van a kocsi, de hogy én nem fogom meglátni, az tuti. Mentem, mendegéltem, felértem, megcsodáltam a Balatont, ami innen csodálatos, láttam, hogy szemben ott van Balatonfüred, rohadt messze, oda kéne még elmenni, még több mint 45 kilométert. És tudtam, hogy nem fogok tudni eljutni oda most a két lábamon.

Közben jött szembe Máté, és a fülemhez tette a telefonját, a vonal túlsó végén Zsófi volt, és biztatott, hogy jó vagyok, és meg tudom csinálni. Ő is sírt, én is sírtam. Mondtam neki, hogy ez most nem fog menni, mert bár nagyon jól tűröm a fájdalmat, de most már sírok tőle, olyan szar. Gabival is beszéltünk egy kicsit, majd elértem végre a világosi felső pontot, 176 kilométernél. Odamentem a kocsihoz, és leültem a csomagtartóra. Máté segítségével kicsit nyújtottam, ettem pár falatot, majd az órámat is leállítottam. Elég volt. Aztán egyszer csak megjelent Kriszta, aki bezárta a pontját Szárszón, és miattam ahelyett, hogy hazament volna pihenni, jött, hogy engem istápoljon, és segítsen, hogy tovább tudjak menni. Neki is bőgtem egy sort, mondtam, hogy már annyira fájnak a lábaim, hogy nem is tudok gyalogolni sem, és ennek így nincs értelme. De a kedvéért továbbmentünk, beszélgettünk. Amíg ilyen barátai és segítői vannak az embernek, addig csinálni kell.



Azt tudtam, hogy mivel nem végzek intenzív mozgást, nem fogom elszakítani a vádlimat, tehát már nem teszek magamnak rosszat, annál rosszabbat már nem, mint amennyit eddig tettem. Ismerem magam, tudom, mire vagyok képes és hol vannak a határaim. Itt most már nagyon a határon voltam. Végül Krisztával még vagy 2 kilométert mentünk, amikor hívta Máté, hogy számolgatott, hogy most már ott jár a szintidő, hogy nekem 6 percesekkel kéne futnom, hogy innen beérjek.

Úgyhogy ott engedtük el az Ultrabalatont. Kb. 180 km és 26 óra után. Persze bőgtem, mert nagyon szar volt, hogy kiállok, szar volt, hogy ilyen támogatással nem tudtam végigmenni. De tudtam, hogy mindent megtettem, amit az adott körülmények között meg tudtam tenni. Jó volt a frissítés, nem zavart a meleg és az éjszakai hideg eső sem, fókuszáltam, koncentráltam, erős akartam lenni. De sérüléssel most eddig ment, és még mindig jobb, hogy elindultam, és eddig el tudtam menni, mintha meg sem próbálom. Bizonyíték, hogy jó volt a felkészülés, hogy az elvégzett edzésmunka rendben volt, hogy erős vagyok, és tudok futni. Nem ájulok el magamtól, és még egyszer elmondom, leírom, hogy ezt nem kell senkinek utánam csinálnia, nem jó döntés sérülten ultrát futni. Ez egy orosz rulett volt, és nem volt szerencsém, beküldtem a golyót a saját fejembe. Tudom, hogy rosszul is elsülhetett volna ez az egész, hogy szétszakítom az izmomat, vagy hogy valami más sérülést szedek össze a túlterhelés miatt. De muszáj volt elindulnom és megpróbálnom. Szép lett volna, ha sikerül beérnem, de nincs olyan, hogy ha, itt és most ez történt.

A kiszállás után beültem a kocsiba, és elindultunk. Felhívtam Gabit, majd Tomit, hogy ők hol vannak, elköszöntünk Krisztától, és mentünk a célba, hogy ott várjuk Milánt. Mert ő pályán volt és jött. A kocsiban jó szarul voltam, de csak akkor jött ki belőlem a cucc, amikor már kiszálltam (igen, ezt én így szoktam, ultrafutás után autóba ülni nálam garantált hányást jelent még akkor is, ha amúgy semmi bajom nem volt, bocs). Közben Miki bejött kocsival a célba, átpakoltuk a cuccaimat, majd a célban örültünk Bélának és Zsotyeknek, akik bejöttek. Mátétól elköszöntünk, most is köszönöm neki, hogy jött, kísért, segített, ötcsillagos kiszolgálást kaptam, és köszönjük a Mazda Magyarországnak azt a szuper CX-5-öst, amivel utaztunk – illetve Máté, mert engem csak egy kis időre engedtek beszállni, de az az utazás jó volt.



A célban igyekeztem sokat inni, és lehetőség szerint pihenni, leültem a padkára, majd egy 10 percre ledőltem, de aludni nem tudtam. Mire Milán beért, jobban lettem, és nagyon örültem neki, hogy ő beért, büszke voltam rá nagyon, hogy megint megcsinálta ezt a versenyt. Mikor beért, összepakoltuk magunkat, és irány haza. A fiúk elég fáradtak voltak érthető módon, én is, de kb. félúton átvettem Tomitól a vezetést, aztán náluk átcuccoltunk a saját kocsiba, és onnan is én vezettem haza. Összesen 41 órát voltam ébren, úgy feküdtem le vasárnap este. Persze mindenem fájt, a bal talpam és lábujjaim hólyagosak, azt terheltem túl, ebből is látszik, a mellem alatt megint megcsináltam magamnak a hegtetkót (szétdörzsölt a vizes top és zsák). De másnapra sokkal jobban voltam, úgy érzem, megérte a Sportkontrollos infúzióterápia, mert szerintem gyorsabban regenerálódtam, mint máskor, másfél év ultra kihagyás után sokkal durvább állapotra számítottam. A vádlim persze fáj, de nem fáj jobban, mint előtte, azt gondolom, hogy megúsztam a komolyabb sérülést.
Most összekaparom magam, regenerálódom, meggyógyítom a lábam, aztán irány tovább.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást és támogatást, az edzőmnek, Gabinak pedig a felkészítést, és hogy mindig számíthatok rá!
 


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT