/article_titleimages/s6os.jpg

Suhanás az éjszakában

Már tavaly is nagyon szerettem volna ott lenni a Suhanj!6 futóversenyen, de akkor sem a felkészültségem, sem pedig egyéb okok miatt nem jutottam el Szigetmonostorra, a Duna-partra futni. Idén viszont amint megláttam a kiírást, eldöntöttem, futnom kell ezen a versenyen.

www.futnimentem.hu >> blog 2013-08-12

 

A 6 órás versenyek idén a "kedvenceim", ez az az ultra táv, ami egyelőre leginkább vállalható számomra, végig tudom futni, fejben és izomzatilag is egészen jól bírom. Különösebben nem készültem, nem paráztam rá, igyekeztem nem sokat agyalni a futás előtt azon, hogy mi lesz. Persze azért azt tudtam, hogy mennyit szeretnék futni: a vágyott 60 kilométert terveztem elérni. Szeretek éjszaka futni, de kicsit féltem, hogy bírom majd az egész éjszakás ébrenlétet úgy, hogy az elmúlt lassan másfél évben igen sokszor voltam mínuszban az alvást illetően. Mostanában nem alakultak rosszul az éjszakáink, de ha csak rajtam múlna, tudnék még többet szunyálni. Gabi figyelmeztetett, hogy éjszaka ugyanazzal az energiabefektetéssel lassabb leszek, kisebbet lépek majd, mert a szervezetet nem kifejezetten arra tervezték, hogy éjszaka futkorásszon órákon keresztül - ezt az eszembe véstem, de reménykedtem, hogy ki tudok majd fogni saját magamon. A hőmérséklet csökkenése is nekem kedvezett, igazi szuper futóidőt kaptunk az égiektől.
 

A verseny napján Milcsit a mama és a dédi gondjaira bíztuk, mi pedig Milánnal elindultunk Szigetmonostorra. Hamar odaértünk, beálltunk felvenni a rajtszámainkat, vettünk tombolát, váltottunk pár szót a már ott lévő ismerősökkel, majd Milán kitalálta, hogy aludjunk egyet a kocsiban. Meg is próbálkoztunk vele, de kb. 20 percnyi szenvedés után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább sétálok és bandázom az ismerősökkel, mert aludni azt nem tudtam. Milán sem, így mentünk a versenyközpontba, hogy szétnézzünk. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, így meg is volt oldva a program: sok dumálás, nagy nevetések, és még több ismerős. Közben azért készülődtünk is, előkészítettük a frissítőinket, átöltöztünk, beüzemeltük a fejlámpákat. Szinte észrevétlenül eljött az éjfél, és már mehettünk is a rajtba. Hihetetlen sokan voltunk, egyéniek és váltók, drukkerek és szervezők, mindenki a dudaszóra várt, hogy elrajtolhassunk.
 

A pálya a gáton volt kijelölve, 2 kilométer hosszan oda-vissza, L alakban, benne egy kis lejtővel, ami visszafelé emelkedő, középen a rajtkapuval és az időmérő szőnyeggel, így minden kilométernél rögzítették az időnket. Elrajtoltunk, igyekeztem lazán futni, nem elrohanni az elejét, a tömegben mondjuk nem is tudtam volna. A fordító után hihetetlen látványt nyújtottak a szembe futó fejlámpák fényei, mintha hatalmas szentjánosbogarak lettek volna.
 

Érzésre jól futottam, erősnek és összeszedettnek éreztem magam, úgyhogy tempóztam, hogy az elején a lehető legnagyobb előnyre tegyek szert magammal szemben - vagyis később, amikor már fáradok, tudjak lassulni. Figyeltem az előttem futó lányokat, erre szuper volt az oda-vissza pálya, láttam, hogy jópáran vannak előttem, de nem akartam erősíteni, hiszen 6 óra az 6 óra, lesz még időm feljönni rájuk. Jólesett és jól ment a futás az első két órában, mégis döbbenten tapasztaltam az eredményjelzőt látva, hogy 1 óra 58 perces félmaratont futottam csak - úgy éreztem, ennél jobban megyek. Csak összehasonlításképpen, a júniusi szenvedős K&H félmaratonon futottam ilyen időt, ég és föld volt a két futás a mostani javára, mégis csak kb. fél perccel lett most jobb az időm. Itt be is villantak Gabi szavai a rövidebb lépésekről, konstatáltam, hogy sajnos igaza volt, ez van, futnom kell tovább.
 

A frissítésre szokás szerint igyekeztem figyelni, folyamatosan kortyolgattam vizet és izót, kaja gyanánt pedig barackot fogyasztottam, amivel eddig sosem lőttem mellé, későbbre pedig gélt tartogattam. Két és fél óra futás után sajnos olyasmi történt, amire már rég nem volt példa: begörcsölt a gyomorszájam. Nem voltam tőle túl boldog, lassultam is miatta, mert ilyen érzéssel egyáltalán nem kellemes futni, viszont gondoltam, hogy gyorsan úrrá leszek a problémán egy magnéziummal. A frissítőnél be is toltam egy ampullával, rá ittam pár korty kólát - majd elkezdtem öklendezni. Mindig utáltam a magnézium ízét - remek, úgyis régen futottam már hányingerrel. Azért mentem tovább, igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, gyalogoltam, büfögtem, futottam, büfögtem, ami épp jött. Szerencsére ki nem jött semmi. :) Bíztam benne, hogy hamar abbamarad ez a szenvedés, és inkább a futásra koncentráltam. Haladtam ugyan, de nem úgy, ahogyan korábban, 6 perces alá lassultam, és aggasztott, hogy a magammal szemben megszerzett előnyöm csökken, és így nehezebb lesz elérnem a vágyott 60-ast.
 

A fránya gyomorbajok nem nagyon akartak enyhülni, először azt gondoltam, hogy akkor innentől nem eszem, csak iszom, és attól majd csak jobb lesz, de aztán meggondoltam magam, mert kellett az energia. Úgyhogy az egyik gél felét megettem, és ittam rá vizet, remélve, hogy nem akar visszajönni. Meglepő módon kicsit jobb lett tőle a gyomrom, és új erőre kaptam. Aztán megint rosszabb lett, és aztán ismét jobb. Ez így ment kb. a verseny végéig. Frissítettem végig, megettem még két fél gélt, futottam, amikor tudtam, sétáltam, amikor nem éreztem jól magam.
 

Fejben egyben voltam, nem hagytam, hogy ez a gyomros közjáték kizökkentsen és megzavarjon. Tudtam, hogy a 60 így nem lesz meg, de törekedtem arra, hogy lehetőleg minél közelebb kerülhessek  hozzá. A versenytársak közül közben többen kiszálltak, így előrébb kerültem az összesítésben, az 5-7. hely között ingáztam, mert a frissítések, wc-zések miatt többen kerülgettük egymást. Közben akivel tudtam az ismerősök közül, váltottam pár szót futás közben, mindenkitől jöttek a hajrák, Maráz Zsuzsi valami elképesztő tempót diktált, mosolyogva ment végig, Nóri és Nodari Zsuzsi nagyon szépen futottak az első 6 órásukon, a BMW csapat is jól tolta, Sanyosz mester és Edina is drukkolt, Kata is feltűnt a szurkolók között, Dóri és Zoli is befutottak a szombathelyi verseny után. Igazi szuper hangulat volt végig, tényleg.
 

Milánnal is többször előzgettük egymást, végül az utolsó 40 percben már végig együtt futottunk. Persze 20 perccel a vége előtt a hasam teljesen megadta magát, pár iszonyú görcs után azon drukkoltam, hogy a toi-toi szabad legyen, mire odaérek. Ott pihentem kicsit, szidtam az Immodiumot, ami nem tudta megakadályozni, hogy kihúzzam még a maradék időt. Hát ez van. Az utolsó 10 percet igyekeztünk meghúzni Milánnal, végül 57 kilométert és 227 métert sikerült a 6 óra alatt összekaparnom. A csalódottságomat feledtette, hogy együtt futhattunk, jó érzés volt együtt befejezni a versenyt. És a tombolán nyert kulacs is javított a hangulatomon. Szomorú persze nem voltam, és nem is vagyok, csak bosszantó, hogy tudom, bennem van a 60, csak nem akar kijönni - helyette a gyomortartalmam kívánkozott kifelé, de azt meg nem hagytam. :)
 

Most ezt dobta a gép, ezt hozta az éjszaka, erre voltam képes. Azt legalább látom, hogy az 57-58 kilométert kb. minden körülmények között tudom hozni egy ilyen hosszúságú versenyen, legyen az kánikulában, vagy éjjel, kialvatlanul. Ez mindenképpen jó. Viszont sajnálom, hogy a célom most megint nem tudtam megvalósítani. Részben rajtam múlt, részben nem. Egyszer majd csak sikerül. De a verseny nagy élmény volt, jövőre is ott a helyem, hogy suhanhassak az éjszakában!


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT