/article_titleimages/zsakba.jpg

Terepre merészkedtem - avagy a Zsákbamacska futás

Aki ismer valamennyire futás szempontjából, vagy valaha is látta az edzésnaplómat, tudja, hogy nagyon-nagyon-nagyon ritkán, vagy még annál is ritkán megyek terepre futni. Hiába nőttem fel a Mátra alján, a hegyeket, emelkedőket csak messziről szeretem csodálni, túrázva még elmegy, futva meg minimális az irántuk érzett szeretetem.

www.futnimentem.hu >> blog 2013-08-25

 


Időnként elhatározom, hogy na, majd most próbálok terepre menni edzeni, mert nem rossz az, sokat lehet tőle fejlődni, más élményt ad, szép a táj, jobb a levegő - de valahogy sosem szántam rá magam, hogy ne a szigeten vagy a városban tudjam le az edzéseimet. Ennek nem a lustaságom az oka, hanem inkább az idő. Tudom ugyanis, hogy terepen sokkal lassabb vagyok, így egy 10 kilométeres edzés nem maximum 1 óra, hanem több - én pedig nem szeretnék a szükségesnél több időt elvenni Milcsitől a hóbortjaim miatt, így is eljárkálok minden hétvégén hosszú órákra a hosszú futások miatt. Azt is tudom, hogy ha járnék terepre, hamar fejlődnék, és egy idő után ott is gyorsabban, hatékonyabban menne a futás, de eddig még nem tudtam rászánni magam, na, hát ez van.
 

A terepfutás eseményeit természetesen figyelemmel követem, többször voltam már frissítő, segítő versenyeken, és a Balboa kört is sikerült már egyszer teljesítenem - idén ez volt az egyik terepfutásom, a másik megy egy pásztói köröcske a Nyikom felé. Amikor megláttam a Zsákbamacska futás versenykiírását, rögtön felkeltette a figyelmem, és megállapítottam, ez egy igazi szivatós, lutri verseny, amire szívesen elmennék. A lényege, hogy nem tudni előre, mennyi lesz a táv, addig kell futni (terepen), ameddig a rendezőség azt nem mondja, hogy állj. Vacilláltam rajta, hogy menjek, ne menjek, mi legyen, aztán elhalt az ötlet, annyit foglalkoztam még a versennyel, hogy betettem egy cikkbe, amit különleges futóversenyekről írtam, hogy ajánljam másoknak (igaz, az olvasók már csak jövőre tudnak rajta részt venni, mert a lap még nem jelent meg). Nagyjából el is engedtem ezt a versenyt, mondván, mi a fenének akarok terepen versenyezni, ha nem edzem ott, el fogok tévedni, én leszek az utolsó, nem bírom végig, hiszen ki tudja, milyen hosszú lesz a táv. Aztán jött a levél a heti közös BMW edzésről, hogy a Zsákbamacska futáson lesz. Péntek délelőttig kellett visszajelezni, hosszas gondolkodás után csütörtökön este 10 körül eldöntöttem, hogy akkor elmegyek, és kipróbálom magam. Végtére is idén már kétszer futottam terepen! :) És ultrázni is úgy kezdtem el, hogy nem futottam hosszút, terepversenyezni is elkezdhetek terepfutó edzések nélkül. :)
 

IMG_8802.jpg

Vasárnap reggel Sanyosz és Edina jóvoltából jutottam el a rajtba, a Csillebérci Szabadidőközpontba, ahol már gyülekeztek a futók, köztük a népes BMW csapat - a mezőny kb. harmadát mi adtuk, igen családias hangulatú verseny készülődött, de úgy látszik, hogy sokan megijedtek a macskától. A rajtszámot Berzsó és Marcsi adta át, mellé egy technikai zokni járt. A listában nem jól szerepelt a nevem, kértem is viccelődve, hogy javítsák ki, mert ha nyerek, akkor ne rossz néven szólítsanak. :) Felszerelkeztem az UltrAspire kulacsövvel, amit Milán nyert, az övtáskájában egy fél gél, zsepi, telefon, és mp3 lejátszó kapott helyet, hátul pedig a 2x2,5 dl víz biztosított arról, hogy ne haljak szomjan, ha esetleg eltévednék.
 

Próbáltunk puhatolózni, hogy mégis mire számíthatunk, de Csanya, Nagy Peti és Ulrik is hamiskás mosollyal hárította el az érdeklődést, és csak annyit közöltek, hogy egy kör kb. 7,8 km, és legalább 1 km-t azért futnunk kell. Igazi lutri, de őket ismerve valami hosszabb távra számítottam. 10-kor végül elrajtoltunk, valahol a mezőny közepén helyezkedtem, és próbáltam felmérni a terepet. Az első hosszabb rész síkon és lefelé haladt, jól futható volt nagyon, itt még Sanyosz, Gergő és Anita nyomában haladtam. Aztán jött egy emelkedő, ahol Sanyosz faképnél hagyott minket, és mivel én is szépen meg tudtam futni, ezért ráálltam a saját tempómra, és haladtam, innentől egyedül. Lankás emelkedők, jól futható lejtők és sík részek váltották egymást, majd jött is a frissítő 3,5 km-nél. Ezután egy sík, nagyon tempósan futható szakasz következett, amit nagyon szépen sikerült megnyomnom, egy kanyar után egy közepes, de még futható, majd egy kőkemény emelkedőbe torkollott, itt bele kellett sétálnom, de próbáltam tempósan haladni. Persze a fülemen is a levegőt vettem, nem vagyok ehhez hozzászokva egyáltalán, és tisztelettel gondoltam az előttem haladó gyorslábúakra (akiket persze nem láttam), akik meg tudják ezeket futni. Szerencsémre az emelkedő után lankás, jól futható terep jött, majd ismét kemény emelkedők. Itt került látótávolságomba Mariann, jó volt, hogy végre feltűnt valaki előttem, mert lehetőségeimhez mérten tudtam rá tapadni, azaz tartottam a köztünk lévő távolságot, és futottam, ahol tudtam. Elég hamar visszaértünk a versenyközpontba, le is ment egy kör. Konstatáltam, hogy annyira nem gyilkos, rosszabbra számítottam, és egész jól sikerült az első ismerkedő etap, innentől már tudom, hogy hol tudok futni, hol sétálni, és hogyan kell beosztanom az erőmet. Sajttal és ropival frissítettem, kólát ittam, Marcsi izót töltött az egyik kulacsomba, Berzsó pedig mondta, hogy a 2-3. helyen állunk Mariannal.
 

1167265_10201112781275728_136230208_o.jpg

Én futottam ki gyorsabban a pontról, de Mariann a rutinjának köszönhetően a lejtőn utolért és megelőzött, ő bátrabban futott, én inkább óvatosabban, aszfaltos cipőben nem akartam elhasalni. Betettem az egyik fülembe a zenét, hogy kicsit motiváljon, és ne legyek egyedül teljesen. Az első emelkedőn utolértem Mariannt, és furcsa módon le is hagytam, ami meglepő volt, mert ő sokkal tapasztaltabb terepfutó, mint én. Viszont innentől én haladtam a 2. helyen, ami szintén meglepő volt. A frissítőponton kaptam az infót, hogy Enikő, az 1. lány 3,5 perccel van előttem, megköszöntem, és haladtam tovább, gondolván, hogy mivel úgy sincs esélyem befogni, haladok szépen ugyanúgy, ahogyan eddig, a saját tempóban, az érzéseimre és az erőnlétemre hagyatkozva. Az egyik meredek emelkedő tetején Csanya és Peti vigyorogva jöttek szembe, közölték, hogy remélik, tudom, hogy a cél még nagyon messze van, válaszoltam, hogy mindjárt gondoltam, hiszen a személyük szinte garancia erre. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy lehet, hogy ha itt bekanyarodom, ott lesz a cél, hiszen a két főrendező mi mást keresne itt együtt, egyszerre, de mivel nem intett le senki, hát mentem tovább. Jól éreztem magam, és bár a tájat az erős koncentráció miatt nem nagyon volt időm csodálni, nem voltak negatív gondolataim, nem fájt semmim, és jólesett a futás, élveztem a versenyt, meg azt, hogy bírom (ezt) a terepet.
 

A 2. körről beérve szembetaláltam magam Enikővel, aki pont akkor ment ki a pontról. Fura volt, hogy ennyire meg tudtam közelíteni, mert ő is klasszisokkal jobb terepfutó, mint én (illetve én nem is vagyok terepfutó, szóval erről ennyit). Frissítettem, aztán futottam ki a 3. körre, lendületesen lefelé a lejtőn, gyűjtve az erőt az emelkedőkre. Eldöntöttem, hogy a frissítőnél megeszem a gélt, hogy a nagy emelkedőre "leérjen", és adjon még egy kis energiát. A ponton mondták, hogy 1 percre van előttem Enikő, és azt is megsúgták, hogy valószínűleg már nem találkozunk többet, ergo még egy körre nem kell kijönni, vagy ha igen, idáig már nem kell elfutni. A tempós részt szépen megfutottam, majd az emelkedő aljáról láttam, hogy Enikő kb. 500 méterrel van előttem, és egy srác is van köztünk. Haladtam felfelé, kocogva, majd sétálva, a srácot egyszer csak utolértem, és le is hagytam, majd elértem annak az emelkedőnek az aljára, ahol Csanyáék az előző körben szembe jöttek. Enikő már a tetején volt, kb. 200 méterrel előttem, majd bekanyarodott a jelzésen, ahol kellett. Én is felkaptattam, bekanyarodtam - és egyszer csak célba is értem. Mivel fotó is készült a befutásról, vicces fejjel örömködve léptem át a földre tett piros szalagot. Enikővel és az előttünk célba érkezőkkel gratuláltunk egymásnak, pár perccel utánunk pedig teljes lett a női dobogó, befutott Évi is. Közösen visszamentünk a célba, megbeszélve élményeinket. Jó érzés volt, hogy 2. lettem, és hogy az én terepfutó tapasztalatommal (a kb. nullával) dobogóra tudok állni (az aszfaltos cipőmben) egy versenyen ilyen rutinos terepesek között.
 

A versenyközpontban mindenkit pezsgővel vártak, majd miután mindenki megérkezett, gyorsan eredményhirdetés következett. A dobogósok egy-egy macit kaptak, ami Csanya szerint cica - igazi zsákbamacskát sajnos nem tudtak szerezni, de a maci is nagyon cuki. (Milcsinek ő lett az új kedvence, azonnal ölelgetni kezdte, mikor megmutattam neki, és Hejte maci nevet ragasztottuk rá.) Közösen fotózkodtunk a helyezettekkel és a macikkal, majd a kapott földi jókkal együtt Dani hazafuvarozott.
 

1264620_509050239177741_1457163764_o(1).jpg


Tetszett nagyon a verseny, futható, de azért mégis igazi terep pálya volt, ahol a magamfajta gyakorlatlan terepes is tudta élvezni a futást, és nem akart elpusztulni az emelkedőn felfelé. A 21,4 km-t, amennyi végül lett (600 m szinttel) 2 óra 22 perc 44 másodperc alatt futottam le, ami 6:40-es átlag, szerintem ez nem rossz. Szerencsére nem estem el, nem fordítottam ki a bokáim, nem tévedtem el, nem csúsztam árokba, nem estem bokorba - nálam ezek is szuper pozitívumok. És mivel a dobogósok jövőre meghívásos alapon részt vehetnek a Zsákbamacska futáson, hát jövök jövőre is - addig pedig megpróbálok kicsit többet edzeni terepen, mert most már van plusz motivációm is.
 

Fotók: Szaszafotó, Ironphoto, Andrew Erdei

 

 


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT