/article_titleimages/opti1.jpg

100 km, elkaptalak! - avagy visszatérés ultrába

Szándékosan nem harangoztam be előre, hogy indulok az OptiVita Ultrafutó Kupa idei első versenyén, a 100 kilométeren (nem az országos bajnoki részén, hanem a nyílt futamban, mert még nem jutottam el sportorvosit csináltatni, így nincs versenyengedélyem).

www.futnimentem.hu >> blog 2017-03-12

Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy nagy hanggal, nagy arccal beharangoztam, hogy odamegyek és jól lefutom a 100-ast, aztán 60-nál kiálltam, rá másfél hétre pedig lesérültem. Nem ragozom tovább, megkaptam a megérdemelt pofon-sorozatom a 2016-os évtől, aki olvasta, hallotta, az tudja, aki nem, az meg vissza tudja itt a blogon keresni a siránkozásomat meg az önsajnálatomat.

Most semmilyen előzetessel nem akartam magam stresszelni, benevezem a 100-asra és készültem becsülettel, ahogy tudtam, mert az Ultrabalaton előtt mindenképpen kellett futnom egy hosszút, azt meg könnyebb versenyen, mint egyedül edzésen. Más nem volt, így jött a 100-as, meg a mumus velencei pálya, amit nem szeretek a maga 20 darab 5 kilométeres körével. Úgyhogy a 100-as számra koncentráltam, nem a körökre, de a körözést azért gyakoroltam a Margitszigeten - 5-7 körökkel, többtől már elszakadt a cérnám. Az edzések jól mentek, de minden jól sikerült edzés végén feltettem magamnak a kérdést, hogy oké, de hogy lesz ebből 100 meg UB, hogy fogok én tovább menni ezután?

17159212_645935662281092_2769180624479549079_o.jpg

A verseny előtt csütörtökön és pénteken már kezdtem izgulni, és kezdtem hangolódni is. Előbányásztam a versenyre járós pólómat, meghallgattam párszor a kedvenc motivációs Linkin Park számomat, pénteken megjött Anyukám gyerekcsősznek Milcsi mellé, és Miki frissíteni minket.

Szombaton gyorsan leértünk Velencére, készülődtünk, beszélgettünk, hangolódtunk, 9-kor pedig szépen elrajtoltunk. Lendületesen indultam, érzésre jó tempóban, könnyedén mentem, élveztem, hogy futhatok, tetszett, hogy újra egy ultraversenyen vagyok, bent a mezőnyben. Az első két körben ment a köszöngetés a többiekkel, az oda-vissza pályának köszönhetően, és beszélgettem is, ha úgy adódott, de eközben végig tudtam magamra koncentrálni, nem zavart meg semmi. 30 kilométerig minden szuper volt, körönként adta Miki a frissítést, a bekevert poraimból az italom, meg egy-egy szeletet, amit megbeszéltünk. Simán 5:30-on belüli átlagot mentem, és tényleg jólesett.

opti2.jpg

 30 körül viszont éreztem, hogy kezd fájni a gyomrom, a korábban kezembe nyomott szeletet nem is tudtam már legyűrni, visszadobtam Mikinek. A gyomorfájás fokozódott, és lejjebb is kezdtem görcsölni, gyors látogatást tettem a kétbetűsben, kiengedtem a kiengednivalót (légneműt és nem szilárdat, vagyis nem lett szerencsére hasmenésem), majd vissza a pályára. Innentől kezdve viszont már nem kértem az italt Mikitől, mert gyanítottam, hogy túl sok volt a frissítés, és nem bírja el a gyomrom ezt a mennyiséget és nem tud felszívódni. Úgyhogy 30-40 km között próbáltam ezt a problémát megoldani, jött a kóla, a magnézium, a sótabletta, egy kis zöld tea, meg a büfihangverseny, de nagy nehezen csak megkönnyebbült a gyomrom, és újra tudtam tőle rendesen futni. Ezzel a gyomros játékkal jó sokat tököltem, a szép tempóátlagom le is romlott, de nem érdekelt, a cél az volt, hogy végigmenjek a 100-ason. A frissítést innentől minimálban nyomtam, kóla, víz, zöld tea, kis vajas kenyér, kis ropi. Ez utóbbinak hála a péntek esti vacsora közben kettétört fogamból a még benne maradt tömés is jól kiesett, olyan 50 kilométernél, de ez sem tántorított el semmitől.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

opti1.jpg

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

opti3.jpg

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

opti0.jpg


Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT