Nem mindegy, milyen a hozzáállás a futáshoz. Vannak jobb és rosszabb napok az életben és a futásban is. Van, hogy minden a helyén van, pörögnek a lábak, lendületesen mennek a kilométerek, örömmámorban úszva érsz haza futás után, és le se lehet törölni a vigyort az arcodról. És van, hogy minden méter gyötrelem, szinte centinként rakod össze az edzést, vagy a felénél hagyod a fenébe az egészet. Ha mégis végigküzdöd magad az eltervezett mennyiségen, közben elátkozod a világot, magadat, és mindenkit, aki azt állítja, hogy futni csúcsszuper érzés.
Ugye mindkettő ismerős? Nekem is.
Normális, hogy vannak szar futások, de nem szabad, hogy belehúzd magad egy negatív spirálba, és egymás után minden futásnál azt érezd, hogy ez nem megy, nem jó. Mert lassabb vagy, mert magasabb a pulzusod, mint szeretnéd, mert nem esik jól a mozgás, mert a családi vagy munkahelyi dolgok elterelik a figyelmed, és ahelyett, hogy kiszellőztetnéd a fejed, csak még feszültebb leszel a futás miatt, hogy még az sem megy.
Nekem is voltak ilyen időszakaim. Nem esett jól, nem ment, elégedetlen voltam mindennel, és ettől csak egyre rosszabb lett. Tudtam, hogy ki fogok menni futni, mert akarok futni, de egyszerűen nem tudtam, és egy idő után nem is akartam élvezni a futást. Mindig találtam valami rosszat az adott futásban, és ennek nyíltan hangot is adtam. Aztán kívülről jövő szemfelnyitás után rájöttem, hogy ez így nem jó. Ha folyton szenvedek és soha nem jó semmi a futásban, akkor minek is megyek ki futni? Én elvileg szeretek futni, akkor igazából miért is utálom annyira? Ja, hogy nem is utálom a futást, magamat utálom, és magammal vagyok negatív, nem a futással.
Onnantól kezdve elkezdtem tudatosan a jót keresni a futásaimban, és egyúttal magamban is. Mindig igyekeztem találni valami pozitívumot az adott edzésben, és megveregetni a végén a saját vállamat is. Hogy szép volt az idő, hogy sikerült megfutni a feladatot, hogy ki tudtam kapcsolni az agyam munka előtt, hogy ma is mozogtam, mert szeretek mozogni. Így szép lassan átálltam a pozitív hozzáállásra, és újra visszataláltam a futás öröméhez. Jobban mentek az edzések is, több sikerélményt könyvelhettem el, magammal is elégedettebb lettem egy kicsit.
Ez a pozitívum van bennem most is. Most különösen nagy szükségem van rá, sok a nehézség, nyomasztó a vírushelyzet, minden változik körülöttünk. Most egyáltalán nem a futás az első és legfontosabb dolog az életemben, de próbálok megragadni minden lehetőséget és belekapaszkodni a sport nyújtotta örömbe. Mindegy, milyenek a körülmények, és mindegy, hogy sikerült az adott futás, örülök, hogy futhatok, és csak a dolgok pozitív oldalát nézem. Ha kora reggel tudok menni, akkor megyek, ha már délután, sötétben és szakadó esőben kapok másfél óra szabadidőt a családtól, akkor húzom a cipőm és már indulok is. Nem érdekel semmilyen körülmény, csak az, hogy kimehetek futni és átélhetem a futás adta szabadságot. Ha épp gyengébben megy, lassabb és fáradtabb vagyok, akkor sem adom fel, hanem kihasználom a lehetőséget a futásra. Ha menet közben valamilyen probléma merül fel, akkor előszedem az ultrás emlékeimet és megoldom, hogy tovább tudjak menni. Ha pedig minden szuper, akkor egyszerűen csak élvezem, hogy visz a lábam és futhatok. Nekem minden könnyebb utána.
Ha tehetitek, ti is ragadjátok meg a lehetőséget a mozgásra, éljetek vele, használjátok ki, legyen szó futásról, bringáról, gyaloglásról, otthoni tornáról. A mozgás kell, a mozgás segít!
