/article_titleimages/ult1.jpg

Újra ultra, újra verseny, újra egy kis küzdés

Kétgyerekes anyaként most voltam először versenyen, visszatérő ultrának az új Ultra Lupa-tót választottam, az 50 kilométeres távon futottam - elmesélem, milyen volt.

www.futnimentem.hu >> blog 2021-07-18

Utoljára 2019 májusában voltam versenyen, az ominózus vádliszakadással futott Ultrabalatonon, ahol 180 kilométerig jutottam. A sérülés után elkezdtem készülni egy őszi 12 órásra, de a versenyen már nem tudtam elindulni, akkor már ketten voltunk Mirával, így a fókusz a terhességre tevődött át a versenyről. Majd jött a járvány, a versenyek törlése, ami mindenkit érzékenyen érintett – én pedig így nem éreztem nyomást magamon, nem foglalkoztatott, hogy épp hol tartok a futásban, nem fájt a szívem, hogy mindenki más versenyzik, én meg nem, és pont emiatt nem is nagyon sürgettem magam, hogy nagyon készüljek valamire.

Márciusban kaptam össze újra magam, áprilistól pedig újra Gabi írja az edzéseimet, egészen jól haladunk, persze csakis magamhoz viszonyítva a fejlődést. Nem terveztem nyárra versenyt, őszre szeretném magam olyan formába hozni, hogy valami hosszút tudjak futni jó eredménnyel. Aztán mégis motoszkálni kezdett a fejemben, hogy nyárra sem lenne rossz valami kis erőpróba, ami motivál egy kicsit. Először az Ultra Tisza-tó 65 kilométerére gondoltam, de aztán elengedtem, mert semmi kedvem nem volt egy gáton a hőségben szivatni magam, plusz a logisztika sem lett volna a legjobb, nem akartam szállást foglalni, húzni a családot magammal, vagy egy éjszakát távol tölteni tőlük. Mira még csak 14 hónapos, nagyon anyás kis tapadókorong, úgyhogy ez a fő szempont egyelőre, hogy tőle ne kelljen túl sok időt távol lennem.

Amikor kijött az Ultra Lupa-tó versenykiírása, megnéztem, tetszett, de nem foglalkoztam vele komolyan. Június elején kezdett el motoszkálni a fejemben, hogy az 50-es táv viszont nem lenne rossz, késő délutáni indulás, nem kell olyan messzire menni, a verseny vége után haza tudok jutni és otthon tudok aludni. Gondolkoztam rajta sokáig, többször beszélgettünk róla Milánnal, hogy elmennék versenyre, kell egy kis „felnőtt program”, amikor kimozdulok, emberekkel találkozom, és az anyaságomról a hangsúly valami másra tevődik. Milán természetesen támogatott, és vállalta a gyerekeket is (végül csak Mira volt itthon, mert Milcsi a mamáéknál nyaralt épp). Gabival egyeztettem, hogy elmennék a versenyre, rábólintott, úgyhogy aztán neveztem és fizettem is, eldőlt, hogy indulok az 50-es távon.



A verseny hete nem volt egyszerű, sok teendőm volt, extra sok munkával, szaladgálással, jó kis Gizion találkozóval, autócserével. Közben azért készültem is, fejben is hangolódtam, kicsit izgulva, összeraktam a frissítésem, a felszerelést átgondoltam, mi kellhet, de próbáltam nem túlgondolni, hiszen egy 50-es hosszú edzésre sem viszem magammal a fél házat.  Sikerült mindent összeszedni, amire szükségem volt, és még extra szurkolóm és támogatóm is lett, mert Gabi eljött velem a versenyre!

Átautóztam a városon, felvettem Gabit, így érkeztünk meg péntek délután a Lupa-tóhoz – ahol én utoljára kb. 15 éve voltam, amikor még egy kissé elhanyagolt bányató volt, fürdési tilalommal, most meg egy pöpec strand. Felvettük a rajtszámomat, szétnéztünk, találkoztunk ismerősökkel, jó volt kicsit nyüzsögni, de pont jó volt, hogy nem volt akkora nyüzsi, mint mondjuk egy Ultrabalatonon. Nagyon sok számomra ismeretlen futó volt a mezőnyben, de ez a futás szépsége, hogy folyamatosan jönnek az új futók, és ott vannak a régi „alap-arcok” is, akik stabil részesei évek óta a futóéletnek (én is ilyen próbálok lenni).

A rajt előtt befutott Szilvi Gizion csapattársam is, hogy Gabi ne unatkozzon az alatt a röpke 5-6 óra alatt, míg én kocorászok a versenyen. Gyorsan átöltöztem, aztán irány a rajtterület. Közben Palival, az egyik futómmal is találkoztam, ő a 109-en indult, megölelgettem és sok sikert kívántam neki.

Elég meleg volt, úgyhogy már a rajt előtt bevizeztem a sapkámat, a nyakamba csaptam a kis törölközőt vizesen, a pólómat is bevizeztem elől, hogy legyen valami hűsítésem. Mindent a jól bevált Ultimate Direction mellényembe pakoltam, kiszámolt GU Roctane porok, két GU Roctane gél tartaléknak, GU elektrolit kapszula, fejlámpa, szatyor-esőkabát, láthatósági mellény, papírzsepi, nedves törlőkendő, a Compressport beltben pedig a telefonom és az mp3 lejátszóm – így minden nálam volt, ami csak kellhet a futás során. Trikó helyett végül ujjas pólót vettem, hogy a mellény kisebb eséllyel dörzsöljön ki a nyakamnál-vállamnál (vizesen erre van esély, nem akartam ezzel szenvedni még véletlenül sem). Csuklómon a Garmin Forerunner 745, az első versenyem ezzel az órával. Rátettem az útvonal tracket is, és elindítottam a navigációt, biztos, ami biztos alapon, így láttam a domborzatot, a kanyarokat, a hátralévő távot, a várható célba érkezési időt is, nagyon klassz volt így.



16.55-kor végre elrajtoltunk, fura volt a rajtban állni, de jó érzés volt több mint 2 év után futóversenyen indulni. Rögtön egy kis emelkedőn kellett kifutni a bicikliúthoz, de aztán beindultak a lábaim, jól éreztem magam, haladtam. A pulzusom kissé magas volt, de mivel a légzésem könnyű és egyenletes volt, a lábaim jól mentek és nem éreztem megterhelőnek a haladást, így nem foglalkoztam vele, a melegnek és a verseny miatti izgulásnak tulajdonítottam. A Lupa melletti bringaút Szentendréig nagyon jól meg van csinálva, még nem jártam arra, tetszett a helyszín. 5:40-5:45 körüli tempóval haladtam, és közben el is kezdtem iszogatni. Az első frissítő 5 kilométer után volt, ott csak a vizemet töltöttem után, és kértem jeget, majd mentem is tovább. A víz mellé az italomat is kortyolgattam, hogy a 11 kilométeres frissítőig elfogyjon, és ott be tudjam tölteni a következő port és vizet a kulacsomba. Rendben haladtam, közben a lábaim is egész jól bemelegedtek, általában 6-7 kilométer kell, hogy teljesen belejöjjek a futásba és elkezdjem élvezni. Picit a tempót korrigáltam, és 5:45-5:50 körül mentem, biztonsággal szerettem volna haladni. Mellettem, a közvetlen közelemben nem futott senki, de előttem és utánam is jöttek még a futók, viszonylag egyben volt még a mezőny, de nem volt sűrű. A bringaúton mentünk Szentendréről Leányfalura, elég árnyas, kellemes, hangulatos útvonalon.

A 11 kilométeres frissítőig megittam az italomat, beleraktam a kulacsba futás közben a következő port, majd rátöltöttem a vizet, ismét kértem jeget, külön vizet is és irány tovább, még egy kavics kiszedésére kellett időt szánnom. Leányfalu után a 11-es út mellett kellett haladni a köves részen, vagy az út szélén, szerencsére a forgalom nem volt nagy, így nem volt vele gond. Ekkor éreztem, hogy a gyomrom feszít, lötyög benne a folyadék, mintha nem szívódna fel. Pár nagy büffenéssel igyekeztem kiengedni a levegőt, hátha jobb lesz, de nem igazán segített, kicsit gyalogoltam, hátha. 16 kilométernél úgy döntöttem, hogy nemcsak a levegőt engedem ki, hanem a felesleges folyadékot is, aztán újratöltés óvatosan – egy nagyobb bokor mögé helyezkedve kiengedtem a gyomortartalmat, hát, szépen sugárban ki is jött szerintem az a kb. 7-8 deci folyadék, amit addig megittam, viszont jelentősen megkönnyebbültem tőle, és el tudtam kezdeni újra futni.

Egy rövid ideig jó is volt, de mivel azt éreztem, hogy nagyon szomjas vagyok, és tudtam, hogy a kiadott cuccot valahogy pótolni kellene, hogy legyen energiám, megint elkezdtem inni, óvatosan, kortyonként. A vízzel nem volt különösebb gond, ott arra kellett figyelnem, hogy ne igyak meg egyszerre sokat belőle, bármennyire is kívánom, ne lötyögjön. A szénhidrátos italomból egy-egy kortyokat ittam, de nem esett jól – pedig ez az, amivel az összes hosszú edzésemen megyek, ugyanolyan koncentrációban hígítva, maximum hosszabb idő alatt fogyasztva a mennyiséget, és ez az az ital, amivel soha semmi bajom nem volt eddig, sehol nem akart távozni egészen mostanáig. Igyekeztem nem aggódni, hogy most mi lesz, a haladásra koncentráltam, én is előztem, engem is előzött meg egy-két futó, volt, akivel váltottunk is pár szót (látott hányni, kérdezte, hogy vagyok). Úgy voltam vele, hogy a kompig szépen eljutok most már, ott úgyis meg lehet állni, várni kell az átjutásra, ott rendezem majd a soraimat és visszatöltök szépen.

Eljutottam a kompig, ott csippantottam, leállították az időm, én is az órám, feltöltöttem vízzel a kulacsaimat, a szénhidrátosra is még rátöltöttem vizet, hogy hígabb legyen, ittam egy kis pohár kólát és felmarkoltam egy kis adag sós perecet. A kóla nem esett jól, a perecből egyet tudtam legyűrni és inkább zsebre tettem a maradékot, majd felmentem a kompra. Itt Erikával és Kálmánnal találkoztam, akik korábban Szentendrén szurkoltak, most pedig biciklivel jöttek a mezőnnyel, velük utaztam, közben igyekeztem rendbe tenni magam, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Éreztem, hogy szédülök, állni nem esett jól, így leguggoltam, leülni nem akartam földre, de igazából szívem szerint lefeküdtem volna. Amennyire reméltem, hogy a kompozás majd jó lesz, annyira nem volt jó. Magamba erőltettem egy gélt, bízva benne, hogy szívódik és segít majd egy kis energiához jutni, amitől tudok futni.

Vácon a kompról nem szívesen szálltam le, mentem volna még egy kört, hogy rendeződjek, de ez igencsak ciki lett volna, úgyhogy csippantottam, óra elindít, és kocogás. Itt ugrott mellém Zsófi, a Gyerünk, anyukám futócsapatból, a másik Zsófi integetett, meg a többi csapattag is (bocs, hogy nem ismertem fel mindenkit hirtelen), majd Tündével pacsiztunk, aki a GYA mellett még Gizion is, lőtt rólam egy fotót is (messziről egész jó nézek ki rajta). A mezőny a komp miatt ismét egyben volt, Csipiék szurkoltak az út mellett, Norbi futott el mellettem, én pedig épp csak döcögni tudtam, nem volt jól a hasam egyáltalán, és sok erőt sem éreztem magamban. Bele-belegyalogoltam, majd ismét futást erőltettem magamra, megint gyaloglás, megint kocogás.

Pár futóval és a bicajosaikkal kerülgettük egymást itt a váci kiserdőben a bringaúton. Tök hangulatos volt az útvonal, pont olyan, amiket én nagyon szeretek, de egyáltalán nem tudtam élvezni, hogy ilyen helyen vagyok, szenvedtem a gyomrommal, és úgy éreztem, sehová sem haladok. Még féltávnál sem voltam, nem éreztem az erőt, nem ment a frissítés. Úgy döntöttem, felhívom Milánt, pont este 8 óra volt, reméltem, hogy épp nem altat még és tudunk beszélni, fel is vette, elújságoltam, hogy szarul vagyok, de próbálok haladni, aztán meglátjuk, mi lesz. Utána Gabit is felhívtam, neki is elmeséltem, hogy a gyomrom tropa, mondta, hogy akkor hányjak esetleg megint, aztán próbáljam újratölteni, és haladjak, be kéne érnem, mert hát ugye ott az autó a célban, meg őt is haza kell vinnem. A két beszélgetés jólesett a lelkemnek, nem hisztiztem vagy agonizáltam, igazából arra használtam, hogy a bennem lévő kis feszültséget kiadjam, és két számomra fontos ember segítsen kicsit megnyugodni, hogy tovább tudjak haladni. Nem estem össze, nem álltam fejre, nincs nagy baj, voltam már ennél rosszabbul is, fel tudok innen is állni. És különben is, eljöttem „kimenőre”, nehogy már az első kétgyerekes anya versenyemen ki kelljen szállnom, ez „csak” 50 kilométer, meg tudom csinálni, edzőként is példát kell mutatnom a futóimnak küzdésből és problémamegoldásból, ha én feladom, tőlük sem várhatom el, hogy küzdjenek, ha valami gond van. Az erősségemnek mindig a fejemet gondoltam, úgyhogy igyekeztem összeszedni magam. Közben persze sűrűn bazmegoltam magamban és hangosan is, ritmusosan, mint egy kis dalocska, adott egy kis ütemet a lábaimnak. A gyomromban is benne volt a bugi, úgyhogy ismét ürítettem egyet, majd óvatosan iszogattam vizet és bevettem egy elektrolit kapszulát is, legalább ásványi anyag legyen bennem valami. Közben kértem a kis zsírjaimat, hogy ha már szénhidrát-utánpótlás nincs, legyenek szívesek hasznosulni, és toljanak már egy kis energiát a testembe, mert haladnék.

Váctól a Sződligetnél lévő frissítőig igencsak lassan vonszoltam el magam, kocogás és gyaloglás kombóval, nagyon szép volt a Duna part, próbáltam nézelődni, hogy valami motiváljon. A frissítőnél vizet és kólát töltöttem a kulacsba, és bekaptam 2-3 falat őszibarackot, az régen jó volt, szerettem, majd továbbálltam. A kóla nem esett jól, csak a vizet kívántam, és még mindig feszített a gyomrom, úgyhogy nem sokkal később jöhetett a harmadik ürítés, megint szépen kijött minden. Oké, akkor innentől csak vizet szabad inni, ha már a kóla is visszajön, csodás, gondoltam magamban, de nem baj, haladjunk, sok még a kilométer, menni kell.

Közben kezdett besötétedni, aminek örültem, bár még mindig meleg volt, szívem szerint valami jeges fürdőbe feküdtem volna bele, olyan forrónak éreztem az egész testem, a kis törcsimet még mindig cipeltem a nyakamban, és a frissítőnél kapott jéggel töröltettem az arcom és a nyakam. A vizem vészesen fogyott, és mivel csak az egyik kulacsomban volt az (a másikban a kóla, amit ugye nem ittam már), tudtam, hogy nagyon spórolnom kell. Nagyon figyeltem, hogy hátha látok kék kutat, hogy tudjak tölteni, de sehol semmi. Végül egy gödi kertben locsoló férfi mentett meg, ugyanis odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy iható vízzel locsol-e, és ha igen, akkor megtöltené-e a kulacsomat. Nagyon rendes volt, mert megtöltötte, így lett elég vizem a következő frissítőig, megköszöntem, hogy segített, majd indultam tovább. Murphy törvénye szerint 3 perccel később egy kék kúttal találtam szembe magam, de így megmosakodtam és törcsit vizeztem, majd irány tovább.

Amikor teljesen besötétedett, magamra applikáltam a láthatósági mellényt és a fejlámpát, és irány bele az estébe. Jó kis tök sötét részek jöttek, ráadésul egyedül is voltam, ezeket nagyon szerettem, kissé perverz módon imádok így futni (de csak versenyen, amúgy nem indulok bele egyedül az éjszakába). Haladgattam, közben egy lánnyal és a brigásával többször találkoztunk, picit mentem velük, de aztán elengedtem őket. Egyszer csak megérkeztem az utolsó frissítőpontra Dunakeszin, ahonnan a kiírás szerint már csak 9,1 kilométer volt hátra. Vizet kértem, majd megláttam a barackkonzervet, aminek a levét elkértem a pohárkámba, picit furán néztek, de mondtam, hogy meginnám, hátha segít. Meg is kaptam a cukros barackos szirupot, majd szép lassan gyaloglás közben elkortyolgattam. Rakott már helyre ez a trutyi 24 óráson is, reméltem, hogy most is segít, ha meg nem, akkor ezt is kipakolom, már úgyis mindegy. Szerencsés módon a gyomrom nem háborgott tőle, és éreztem, hogy egy pici erő is jön belém, tudok futni, persze bele-belegyalogoltam, de mintha jobban haladtam volna. És spanoltam magam, hogy már kevés van hátra, ezt már féllábon, négykézláb is be kell tudnom húzni, még ha nem is megyek úgy, ahogy szerettem volna, de be fogok érni.

Bosszantott, hogy a lábaimnak semmi baja nincs, nem fáj semmi, izomzatilag, testileg, fejben teljesen egyben vagyok, csak az a fránya gyomor, az cseszett ki velem, de nagyon. Mindegy, megyek, mennem kell, figyeltem a zenémre, igyekeztem fókuszált maradni. Dunakeszinél, a Megyeri-hídhoz közeledve utolértem egy lányt és a bringását, akik valahol Vác és Sződliget között mentek el mellettem, most visszaelőztem. Éreztem magamban egy kis erőt végre, és az addigihoz képest lendületesen futottam, még a hídra sem gyalogoltam fel, hanem futottam. A hídon régen nagyon sokszor átfutottam, így hazai pályának tekintettem, és élveztem a futást – több futót is megelőztem ezen a szakaszon, és látótávolságba került előttem az a lány és a bringása, akivel picit haladtam is, de aztán leszakadtam tőlük. Ez az utolsó szakasz olyan volt, amilyennek az egész versenyt szerettem volna, de nem jött össze, végül mégiscsak futva, 6 percen belüli tempóval érkeztem meg a célba, és nem vonszolódva, szenvedve. A célcsippantásnál várt Gabi, kijött elém, nagyon örültem neki, majd lekocogtunk a célig, és ott is beértem a kapu alatt, ott lett vége a versenynek. Kaptam érmet, a szpíker röviden meginterjúvolt, majd hívott Milán, hogy látta, hogy beértem, szuper. És egy meglepetésvendég is várt: Ági elhozta a konyhabútorunk hiányzó polcát, úgyhogy serleg helyett én egy polccal mentem haza a versenyről, haha.



A mérés szerint 5 óra 37 percet mentem, ebben nincs benne a kompozás ideje, ezt nem is mérték bele, 7:05-ös átlagtempót sikerült produkálnom. Szerettem volna 6 percesben végigmenni, de a gyomrom ebben most nem volt partner. Utólag átgondolva, azért nem voltam stresszmentes, nehéz, intenzív hetem volt, először hagytam otthon így Mirust, és bár tudtam hogy jó kezekben van Milánnál, mégis volt bennem egy pici izgalom. Rég voltam versenyen, ettől is izgultam, és a kocsicsere is rátett egy lapáttal, mert 3 órával azelőtt hoztuk el, hogy én elindultam otthonról, és gyakorlatilag egy ismeretlen autóval mentem, ez nekem egy stresszhelyzet volt. Ezek mind rámehettek a gyomromra, ha ideges vagyok, attól nekem simán van hányingerem (most előzetesen nem volt, nem éreztem magam idegesnek, de biztos, hogy volt bennem izgalom elég). A meleg, a futás, a rázkódás, és a nagyobb mennyiségű szénhidrátbevitel az izgalommal megspékelve ezt eredményezte.

Nem vagyok elégedetlen, nem vagyok szomorú, csak picit bosszant a dolog. A lábaim tökéletesen működtek, erősek, tudták a dolgukat, nem fájt semmi, nem lett izomlázam, tehát edzettségben jól állok, ez kiderült, végül is ezért mentem. Egyetlen vízhólyagom lett a bal nagylábujjamon, amúgy semmi probléma sehol, na jó, a hasizmaim fájnak a sok hasfájástól. A gyomromat kell újra hozzászoktatni a terheléshez, a lábakat meg tovább edzeni, hogy még jobb és erősebb lehessek. Fejben szerintem nagyon rendben vagyok, tudok küzdeni, tudom magam motiválni és hajtani, tudom, hogy meg tudom csinálni és hiszek magamban még akkor is, ha nehéz a helyzet.

Összességében egy erős 6 és felest adnék magamnak erre a versenyre, nem hoztam szégyent magamra és szerintem az edzőmre sem, és a futóim elől sem kell elbujdosnom, hogy milyen ciki edzőjük van. Visszatérő versenynek nem volt rossz, tanulok belőle, tudok belőle legközebb meríteni. Jó volt újra versenyen lenni, ultrát futni, kipróbálni magam, ez volt a lényeg, és ezt megkaptam, szerettem újra pályán lenni, futók között, szuper volt! Edzek tovább szépen, hogy legközelebb, legyen az bármilyen verseny, jobb és erősebb lehessek.

Fotók: Gabi, Tünde


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT