/article_titleimages/gh.jpg

Újrakezdés 2.0 - Az anyaság edzéstervében nincsen pihenőnap

Még mindig gyűröm az újrakezdést, hol így, hol úgy, de a futás nem maradhat ki.

www.futnimentem.hu >> blog 2020-10-05

Úgy 7 évvel ezelőtt fogalmaztam meg ezt a mondatot, amikor még Milcsi volt kicsi, és most, jópár évvel később, egy „új” kisbaba mellett is ezt érzem. Nincs megállás, nincs pihenőnap, anyának lenni 0-24-es meló, a világ legnehezebb melója. Ugyanakkor a világ legcsodálatosabb munkája is egyben. Mert nincs is annál jobb, mint amikor egy cuki kisbaba, vagy egy jóképű kispasi rám néz, mosolyog, és érzem, hogy szeret, én pedig elolvadok.

De mindennek ellenére rohadt fárasztó dolog anyaként helyt állni, megpróbálni jó, elég jó anyának lenni úgy, hogy közben nem adom fel és nem hagyom el teljesen önmagam. Mert amellett, hogy igyekszem minden tőlem telhetőt a lehető legjobban megtenni a gyerekeimért, vannak a saját dolgaim is, amik számomra fontosak, és igenis kellenek ahhoz, hogy egésznek érezzem magam. Bármennyire is a gyerekek az elsők, én nem bírok csak és kizárólag anya lenni.

Kell, hogy futhassak, kell, hogy dolgozhassak, kell, hogy tanulhassak. Még akkor is, ha mindeközben harmincszor átkozom el magam, hogy mi a francért nem tudok nyugton ülni a fenekemen, és minek csinálok magamnak újabb és újabb feladatokat, miért cikáznak az agyamban folyamatosan az újabb és újabb megvalósítandó ötletek és tervek, amik kapcsán nem győzöm csillapítani magam. Még akkor is, ha már megint hónapok óta nem aludtam ki magam rendesen, és csak azért állok meg napi 3 kávénál, mert nem akarom, hogy koffein csörgedezzen a kislányom ereiben. Még akkor is, ha nyűgös napokon nehezemre esik kedvesnek lenni a még mindig kicsi 8 éves nagyfiammal, mert valamit háromnál többször kellett neki elmondanom. Még akkor is, amikor két etetés között igyekszem valakinek az edzéstervét megírni úgy, hogy közben ne felejtsem el, hogy épp milyen programja van a héten, ami borítja az előzetesen kigondolt edzéstervet, de mégis fel tudjon vele készülni a kiszemelt versenyére, amire ezt az évét tette fel.
De ez nem panasz akart lenni, mert szeretem az egészet így, ahogy van, a gyerekeimet, a munkáimat, a futóimat, az ötleteimet és a vágyaimat egyaránt. Csak néha nehéz, és most épp egy kicsit nehezebb időszakon vagyok túl, amikor nem pont úgy mentek a dolgok, ahogy ideális lett volna. De ahogy az ultrafutás, az élet is a folyamatos újratervezésről és problémamegoldásról szól, ebben meg szerintem már egész jó vagyok.

A szeptemberi iskolakezdés kissé borította a nyáron kialakult rutint. Az, hogy ébresztőre kell kelni, hogy Milcsi időre beérjen az iskolába, elég szörnyű, március óta magunktól keltünk, és most vissza kellett rá szokni, hogy zenél a telefon. Ez engem és Mirát is egy kicsit megviselt, mert így kb. egy órával korábban ébredünk a megszokottnál, plusz ez az ébredés nekem pont valahol az alvásciklusom rossz fázisában jön, szóval jellemzően nehezen ébredek fel. Mira pedig felébred arra, ha felkelek, illetve beindul a reggeli készülődés, köszönhetően a lakás nem túl ideális elrendezésének. Emellett, vagy talán pont ennek következtében elég sok olyan napunk volt, amikor Mira tapadókorongot játszott, nem akart rendesen aludni, csak kézben vagy rajtam, és így kellett megoldani a napokat azok minden feladatával együtt. De megoldjuk, csináljuk, hiszen a lényeg az, hogy ez a kisméretű cukiság jól érezze magát, boldogan és szépen fejlődjön – ez most az én elsődleges feladatom. Mostanra már kezd beállni a dolog, kialakul az új rendszer (ami amúgy simán tud borulni, és borul is, amikor olyan a helyzet).

No de mi a helyzet a futással? Futok, szerencsére futok, szerencsére szeretek futni, és szerencsére valahogy mindig meg tudom oldani, hogy belepréselődjön a futás az életembe. Heti kétszer tudok egyedül futni, kedden és pénteken, ezeken a reggeleken Milánnak pihenőnapja van, így míg nem kezdi a munkát, tud babázni, nekem pedig van bruttó másfél órám futni egyedül. Ez jellemzően két szigetkör szokott lenni, ez már elég stabilan megy, még akkor is, ha egyébként annyira nem esik jól épp a futás. De a fejem akkor is visz előre, ha a testem épp nincs a topon, hiszen ha már kimentem, akkor nehogy már rövidítsek vagy abbahagyjam, főleg, hogy ez az én „énidőm”, egyedül, ha van ennyi időm, akkor nem rövidítem le. Ez a 12-13 km viszonylag stabilan megy, 5:35-5:40 körüli átlaggal tudom hozni. Egyelőre nincs másik sebességem, nem tudok magamon ennél jobban gyorsítani, de majd ennek is eljön az ideje, most még mindig az alapjaimat rakom le újra. Nincs edzéstervem, nincsenek a futásaimban feladatok, az a lényeg most, hogy kimegyek és futok. Jólesik egyedül menni, Milcsinél anno még volt lelkiismeret-furdalásom, hogy egyedül megyek valahová, most egy másodpercig sincs. Mindenkinek jobb, ha kimozgom magam, Mira pedig tökéletesen jól elvan az apukájával, imádják egymást.

A heti másik két futást pedig babakocsival oldom meg. Mira is két szigetkörre van hitelesítve, kivéve, amikor a sziget túlsó felén úgy dönt, hogy ő bizony rázendít, mert ki akar jönni a babakocsiból, és akkor az útvonalat kicsit rövidítve rohanok vele haza, hogy minél kevesebbet sírjon. A futók ebben toleránsak amúgy, mert akik látnak, tudják, hogy nem teszek rosszat a gyereknek, ám az utcán hazafelé volt már néhány szörnyülködő pillantás felém. Egyébként jellemzően elalszik közben, vagy ha nem, akkor nézelődik, és nem szokott gond lenni. Ha gond van, az inkább azért, mert elunja, hogy nem lát ki rendesen, és most már abban az időszakában van, hogy érdekli a külvilág, mert ha kiveszem, azonnal jókedvűen tekintget. A hétvégi rakpart-lezártást is ki szoktuk használni, futottunk már hármasban a bicajos Milcsivel is, és négyen is Milánnal, amikor az ő edzése illeszkedett az én futós terveimhez.

A leghosszabb táv, amit eddig futottam, 19 kilométer volt, ami összességében jól ment, bár a végére kissé elfáradtam, és a 30 fok sem kedvezett nekem, ugyanakkor örömmel töltött el, hogy gond nélkül tudtam teljesíteni. A heti 35-50 kilométer körüli mennyiséget igyekszem begyűjteni, ha több jön össze, szuper, ha kevesebb, az sem gond, most tényleg inkább élvezni próbálom a futást, és építgetni magam.

Már vágyom egy picit hosszabb futásra, megpróbálkoznék egy 20-25 kilométeressel is, de ez egy kicsit nagyobb szervezést igényel. Ugyanígy nagyon vágyom egy versenyre is, főleg az UB hétvége után, amit erős irigykedéssel töltöttem – de még ez is várat magára, itt is a logisztika és az időbeosztás a nehéz. De ahogy a félmaratonra kimentem szurkolni a gyerekekkel, a maratonra is ki szeretnék menni, hogy begyűjtsek valamennyit a futóverseny-hangulatból. Nem olyan, mintha én magam futnék, és nem is igazán egy tömegmaraton élményére vágynék, de a semminél sokkal jobb a szurkolás is. Verseny idén nekem biztosan nem lesz, ezt már jövőre halasztom, és meglátjuk, hogy alakul a felkészülésem, mi az, amit be merek és be tudok majd vállalni. Nem a versenyek miatt futok, hanem a futásért magáért, szeretek egyedül futni, úgyhogy nincs gond.

Idén túl vagyok az 500 kilométeren – óriási mennyiség (se), lehet, hogy év végére még a 800-at is elérem majd, meglátjuk. A lényeg, hogy futok, tudok futni, szeretem, élvezem, és azt csinálom, amit kisbaba mellől meg tudok oldani. Közben dolgozom a futóimmal, igyekszem építgetni magam futóedzőként – nehéz, mert az önmarketingem elég béna, a teljesítményem fel sem ér a többi futóból lett futóedzőéhez, a tapasztalatom meg a régi, tapasztalt edzőkéhez, de igyekszem folyamatosan olvasni, tanulni, képezni magam, hogy jobb legyek, és azoknak, akik a hatalmas futóedző-kínálatból engem választanak, a lehető legjobban, a legjobb tudásom szerint segíteni. Ezzel kapcsolatban is sok ötletem és tervem van, bízom benne, hogy jövőre ezekből legalább egy-két dolgot meg tudok majd valósítani.
Addig sincs megállás, mert sem az anyaság, sem az élet edzéstervében nincs pihenőnap. De nem is kell, hogy legyen!

(A borítókép 2019 szeptemberében készült.)


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT