www.futnimentem.hu >> interjúk 2015-11-23
Nemrég lehetőségem volt egy jót beszélgetni Nagy Katával, aki az idei évben világbajnok lett 24 órás futásban, majd új női pályacsúccsal megnyerte a Spartathlont (a női versenyt), és csak 3 férfi tudta megelőzni. Örültem, hogy Kata nyitott volt a beszélgetésre, mert őt is a példaképeim közé sorolom, azok közé a futónők közé, akiket érdemes figyelni, akiktől lehet tanulni.
A beszélgetésből készült rövidebb, kevesebb futást tartalmazó interjú az NLCafe-n jelent meg, a több futást és "kulisszatitkot" felvonultató hosszabb verziót pedig itt és most olvashatjátok! Hosszú, de mindenképpen érdemes elolvasni!
Fotó: Szaszafotó
Évek óta a floridai Sarasotában élsz és edzel, hogy kerültél az Egyesült Államokba, és mivel foglalkozol?
11 évvel ezelőtt, 2 évvel a főiskola befejezése után költöztem ki Amerikába az akkori párom után, akivel még itthon kezdődött a kapcsolatunk, őt követtem. A beilleszkedés nehéz volt, de az évek során megszoktam és kialakítottam az életem, és nagyon szeretek itt élni. Házak szervizelésével, karbantartásával foglalkozom, ami elég sok mindent magában foglal: takarítást, állatok felügyeletét, a ház felügyeletét, a háztulajdonos személyes ügyeinek intézését, és rendezvények szervezését is intézem. Ez egy igen sokrétű, szaladgálós, intézkedős feladat, ami eléggé lefoglalja a mindennapjaimat. Általában reggel 9-kor kezdek dolgozni, és attól függően, hol és mit kell csinálnom, délután 4 vagy 5 óráig foglalkozom a munkámmal. Ezután hazamegyek, egy órát pihenek, majd kezdődik a napi edzés. Hétköznapokon rövidebb edzéseim vannak, amiket próbálok még sötétedés előtt befejezni, bár télen ez nem mindig sikerül. Hétvégén pedig hosszabb, akár 4-5 órás edzéseim is vannak.
Vannak kedvenc helyeim, amiket évek óta nem tudok megunni. A kedvenc helyem egy tó, 5 kilométer hosszú kört tudok körülötte futni, de a partra is ki szoktam járni, bár mivel ott egy hosszú egyenest lehet megfutni egyik, majd másik irányba, ez kevésbé változatos. A Spartathlonra való felkészülés közben egy harmadik helyre is jártam futni, vicces, de a helyi szemétdombra. Szépen megcsinálták, befüvesítették, ott van egy olyan emelkedő, amire fel tudok futni. Mivel Florida teljesen sík, így tudtam megoldani, hogy legyenek emelkedős, dombos futásaim is. A domb elég kicsi, a legmeredekebb pontján fél-egy perc alatt fent vagyok futva, de körbe is lehet futni, így egy hullámzó 1,5 kilométeres kört tudok teljesíteni. Voltak 3 órás edzéseim is itt a nyáron, de úgy éreztem, szükségem van a dombos edzésekre is a Spartathlon felkészülés során, tavaly ezeket ugyanis kihagytam.
Még csak néhány éve futsz komolyabban, korábban milyen sportokat űztél?
5 éves korom óta mindig sportoltam, nagyon szeretek mozogni, ez már gyermekkoromban kialakult. 5 és 12 éves korom között úsztam, aztán próbáltam labdajátékokat űzni, kézilabdát, kosárlabdát, de nem volt érzékem hozzá, gyorsan abba is hagytam őket. Középiskolásként sokat jártam aerobikra, és heti egyszer 6-8 kilométereket futni a barátnőimmel, bár ezek inkább beszélgetős kocogások voltak, mint komoly sportteljesítmény.
Rendszeresen futni már Floridában kezdtem, amikor véget ért a 14 éves párkapcsolatom. Nagyon sok időm lett, nem tudtam mit kezdeni magammal, így elkezdtem a helyi edzőterembe járni, és a futógépen futottam. A helyi ultrafutók felfigyeltek rá, hogy mindig ott futok a futógépen, és elhívtak magukkal, hogy a gép helyett inkább a szabadban fussak, az sokkal élvezetesebb. Nagyon jó kis csapat ez, gyakran futnak közösen, hétköznapokon 2-3 alkalommal mentünk együtt edzeni, és hétvégente is 20-30 kilométereket teljesítettünk együtt. Így készültem fel az első maratonomra, amit 2010-ben Budapesten teljesítettem 3 óra 19 perces idővel. Megtetszett a futóversenyek hangulata, ezután kezdtem gondolkodni rajta, hol tudnék még versenyeken indulni. Félmaratonokat és terepversenyeket teljesítettem Floridában, de hosszabb távra nem nagyon merészkedtem.
2012-ben mégis belecsöppentél az ultrafutás világába.
Az egyik ultrafutó barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy van egy jó verseny, amit szerinte meg kellene próbálnom – igaz, 80 kilométer (50 mérföld) a táv. Akkor azt gondoltam, hogy nekem a maraton is elég, de mégis sikerült rábeszélnie, és a felkészülésben is segített. A versenyen persze jól meghaltam (7 óra 44 perces idejével Kata megnyerte a női versenyt, és abszolút 2. lett, csak egy férfi előzte meg – a szerző), de nagyon megtetszett az ultrázás, mondtam, hogy innentől kezdve ultrafutó akarok lenni, de 80 kilométernél többet nem fogok futni.
Aztán mégis kipróbáltam magam hosszabb távon is, egy 100 kilométeres versenyen (9 óra 3 perc, női 1., abszolút 2. hely – a szerző), majd egy nagy ugrással jött a 212 kilométeres Ultrabalaton 2013-ban. Hiába magyar ez a verseny, mégis egy amerikai barátomtól hallottam róla először. Ő mesélte, hogy nagy álma ezt a versenyt teljesíteni a Balaton körül, én is utánanéztem, majd mondtam, oké, menjünk együtt. Persze ő meghátrált, de én azért elindultam, és életem egyik legnagyobb élménye lett ez a verseny. (Kata 22 óra 47 perc alatt tette meg a 212 kilométert és megnyerte a női versenyt - a szerző)
Ekkor már Lőrincz Olivér edző segítségével készültél. Hogy találtatok egymásra?
A floridai 80 kilométeres versenyen vett részt néhány magyar ultrafutó, akikkel megismerkedtem, ők mondták, hogy ahhoz képest, hogy az első ultraversenyemen indultam, milyen jó eredményt értem el, és szerintük van tehetségem a futáshoz. Ajánlották, hogy készüljek tudatosabban, és ők javasolták, hogy keressem meg Olivért, aki nagyon jó edző és szakember, és ő biztosan ki tudná hozni belőlem a maximumot. 2012. november 1-jén lett az edzőm Olivér, most már több mint három éve készülünk együtt.
Hogy zajlik a közös munka, hogyan épülnek fel az edzéseid?
Az ultrafutás a türelemről szól, a szervezetet nem lehet rögtön durván terhelni, szoktatni kell a hosszabb távokhoz. Amikor elkezdtünk Olivérrel együtt dolgozni, még nem voltak nagyon kemény edzéseim, szépen fokozatosan terhelt, ahogy elbírtam. Az idei Spartathlon előtt viszont már heti 4 résztávos edzésem volt, ami kemény, főleg a floridai melegben. A hétfő a pihenőnapom, keddtől vasárnapig pedig futok. Hétköznap a kedd és a csütörtök kemény, szerdán és pénteken lazább az edzés, hétvégén pedig hosszabb távokat futok. Általában 160 kilométert teljesítek egy héten, attól függően, milyen versenyre készülök. A Spartathlon előtt volt 200 kilométeres hetem is, az volt a legkeményebb.
Fotó: Sparta Photography Club
Hogy érzed, bírnál ennél többet, keményebben edzeni, és még jobb eredményeket elérni?
A munkám miatt nagyon sokat vagyok talpon és sokat jövök-megyek, fizikailag ez is kimerít. Úgy érzem, a heti 200 kilométer még megfér a munka mellett, de ez már a plafon, amit egy verseny miatt képes vagyok megcsinálni, ennél többet nem szeretnék edzeni. A versenyeken mindig a maximumon égek. Úgy érzem, hogy a 24 órás futásban van még bennem több kilométer, azt nem tudom, hogy még mennyi, de ott még nem futottam ki magam. Eddig minden 24 órás versenyemen meg tudtam javítani a korábbi eredményem, de az áprilisi torinoi 24 órás világbajnokságon futott 244,495 kilométernél is szeretnék még jobbat futni. Világbajnok lettem (Kata amerikai színekben versenyez – a szerző), de mindössze 170 méteren múlott, hogy megdöntsem az amerikai csúcsot. Fejben elszámoltam magam, a segítőim pedig csak az utolsó körben mondták, hogy fussak, mert minden méter számít, én pedig nem is gondoltam, miért kellene futnom, nem kérdeztem, hol járok, fáradtan nem esett le, miért nyomjam még jobban.
Decemberben indulok egy újabb 24 órás versenyen, ahol szeretném megdönteni a csúcsot, úgy érzem, jó formában vagyok, a Spartathlon után kipihentem magam, komolyan edzem, meg fogom próbálni. De nem akarom előre kijelenteni, hogy sikerülni is fog, mert egy 24 órás versenyen bármi megtörténhet, nem lehet tudni, milyen napom lesz, mi hogy alakul, sok mindentől függ.
A szeptemberi, 246 kilométeres Spartathlont óriási, 25 óra 7 perces női pályacsúccsal nyerted, mindössze 3 férfi tudott megelőzni. Ebből a versenyből mindent kihoztál, amit lehetett, vagy ebben is maradt még?
A Spartatlonon idén minden klappolt, egy rosszullétet leszámítva nem volt durva mélypontom. Nem szoktak gyomorproblémáim lenni, most viszont gondjaim voltak - emiatt azt gondolom, ha az sem lett volna, akkor talán még jobb időt tudtam volna futni, de az már szinte mesébe illő történet lett volna, és így is nagyon elégedett vagyok. Engem is meglepett, hogy ennyit tudtam javítani a tavalyi, első teljesítéskor elért időmön (tavaly a Spartathlont 28 óra 55 perc alatt teljesítette Kata, 2. nőként Lubics Szilvia mögött, abszolút 16. helyen – a szerző). Verseny közben a fáradtságtól nem nagyon tudok számolgatni, hogy állok, a segítőktől sem szoktam kérdezni, mi a helyzet, csak az utolsó 20 kilométeren. 25 óra 50 percre saccoltam az időmet, én is meglepődtem, hogy ennyivel gyorsabb voltam. Ha minden körülmény adott, akkor talán tudnék még javítani ezen az időn is, de sosem lehet tudni, az ultrafutás elég kiszámíthatatlan.
Számítottál az idei évi sikereidre? Keményen készültél, de gondoltál arra, hogy vajon ebből mit tudsz kihozni?
Tudtam, hogy jó formában vagyok, egy sportoló érzi magán, hogy milyen volt a felkészülése, mit tett bele. A világbajnokság előtt éreztem, hogy erős vagyok, de tisztában voltam vele, hogy a világ legjobbjai jönnek, így nem volt a fejemben, hogy nyerhetek, és nem gondolkodtam előre azon, hogy hány kilométert tudok majd futni. Úgy voltam vele, hogy megyek, ahogy tudok, és meglátjuk mi lesz belőle. A Spartathlonon még jobb formában voltam, mert nagyon durva volt a nyár, sokszor 40-45 fokban, 90 százalékos páratartalomban edzettem. Tudtam, hogy Görögországban is lehetnek ilyen körülmények, azért mentem sokszor a legnagyobb melegben is futni, hogy szokjam. Szerencsére ez segített és nem hátráltatott a jó minőségű edzésmunka elvégzésében. Tudtam, hogy a női mezőny erős, és ott lesznek a legerősebb, legjobb futónők, Lubics Szilvia, Alyson Venti, Tracy Falbo, Connie Gardner, és majd meglátom, a felkészülésem mire lesz elég.
Fotó: Sparta Photography Club
Magadban hogyan értékeled a VB és a Spartathlon győzelmeket? Hol helyezed el ezeket az életedben?
Boldog és büszke vagyok, amikor ránézek a díjaimra, érmeimre, mindegyiknek van egy kis története. Nagyon szeretem ezt csinálni, de a futáson kívül van más is az életemben. Ezek az eredmények bizonyítékok magamnak arról, mire vagyok képes, de nem ezek a legfontosabbak az életemben.
Egy több mint 200 kilométeres futás során előfordulnak mélypontok és problémák, te hogyan viseled ezeket, és hogy vészeled át őket?
Úgy érzem, egyszerű eset vagyok, ha valamilyen problémám van, azt jelzem a kísérőimnek, de hisztis nem vagyok. Ahogy elkezdődik a verseny, nekem megszűnik a külvilág, csak magamra és a segítőimre koncentrálok, nem szoktam nézni az időt és hogy ki hogy áll a versenyben, mert be is zavarhatnak ezek az információk. Tudatosan nem kérdezem ezeket. A mélypontokat sikeresen tudom kezelni, mert tudom, hogy mindig jönni fognak, olyan nincs, hogy ne legyen valamilyen kis probléma, így ezekre előre készülök, tudom, hogy ezeken túllendül az ember. Amikor az éjszakai sötétség után jön fel a nap, nekem az már megnyugvás, a sötétet nehezen kezelem, tudom, hogy túl kell lenni rajta, a napfelkelte pedig a megújulás, amitől mindig jobban leszek. Igyekszem kis dolgokból is nagyot meríteni. A barátaim mindig készítenek nekem olyan kártyákat a versenyekre, amiken idézetek, inspiráló üzenetek, elgondolkodtató mondatok vannak, de belekevernek vicces mondásokat is, ezzel indítanak el. A versenyre ezeket nem vihetem magammal, de előtte mindig alaposan átolvasom és megjegyzem őket. A Spartathlonon amikor rosszul voltam és gyalogolnom kellett, eszembe jutott, amit az egyik barátnőm írt: „az edzésen meghalunk, de a versenyen újjászületünk”. Nem komolynak szánta, de míg sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, mert én bizony nem érzem az újjászületést! Amikor fáradt vagyok, próbálok valami mással foglalkozni, nem azzal, hogy rosszul vagyok, és ez segít átlendülnöm a nehéz pillanatokban. Nagyon hálás vagyok azoknak a segítőimnek, akik velem jönnek egy-egy versenyre, mert nagy szerepük van a sikereimben. Nem könnyű a dolguk, és nem is mindig élvezetes, ők is nagyon elfáradnak, de nélkülük sokkal nehezebb lenne a versenyzés.
Fotó: Sparta Photography Club
Milyen lemondásokkal jár az, hogy ennyit futsz, és hogyan tudsz feltöltődni?
A futás elég monoton elfoglaltság tud lenni, vannak hullámvölgyek, amikor besokallok, főleg a verseny előtti felkészülés utolsó szakasza nehéz, amikor már fizikailag és mentálisan is elfáradok – de egy jól sikerült verseny kárpótol mindenért és viszi előre. A páromtól, Félixtől, aki egyébként több félmaratont teljesített már, sok időt veszek el, ő biztosan máshogy képzeli el a hétvégéinket ahelyett, hogy én kimegyek 4-5 órát futni. De nagyon megértő, elfogadó és támogató. A barátokkal töltött idő is kevés, sokszor előfordul, hogy programot szerveznek, de én nem érek rá és nem tudok menni, vagy hamarabb haza kell mennem a másnapi futás miatt.
Igyekszem eleget pihenni, és szeretek a barátokkal a szabadban lenni, kimenni a partra például. A nagyobb versenyek után próbálom bepótolni a lemaradást minden téren, ilyenkor 2 hetet csak a pihenésnek szentelek, és olyasmikre is van időm, amikre egyébként a futás miatt nincsen. Erre a pihenésre egyébként a kiégés elkerülése miatt is szükségem van, és direkt visszafogom magam, mondván, sokat futhatok még ezután is.
A családod mit szól a teljesítményedhez, nem aggódnak, nem féltenek?
Édesanyám nagyon lelkes, de minden versenyen aggódik, hogy baj lesz a szívemmel, baj lesz a lábammal, mindig meg kell nyugtatnom, hogy jól vagyok, nincs baj. Idén a nővérem is kísért a Spartathonon, nagyon fontos volt lelkileg, hogy ott volt velem. Mindig vártam, hogy mikor találkozunk, ez vitt előre a versenyen. Nem az egész távban gondolkodtam, mindig csak abban, hogy mikor melyik ponton lesznek ott a kísérőim, és meddig kell még mennem. A nővérem persze nagyon izgult, aggódott, és én nyugtatgattam, hogy nincs baj, de ennél már csak rosszabbul fogok kinézni, ahogy haladok egyre tovább. Ott volt Rudolf Tamás ultrafutó barátom is, ő viszont saját tapasztalatból tudta, hogy mit csinálunk.
Mik a következő céljaid?
A már említett 24 órás versenyre készülök decemberben, egy 400 méteres pályán rendezik majd, és a párom lesz a segítőm – lehet, hogy most már ő is kedvet kap az ultrafutáshoz. (nevet)
Elkezdtem érdeklődni a terepfutás iránt is, szeretnék egy-két terepversenyen elindulni a jövőben. Nagy álmom a Western States (egy 100 mérföldes (161 km) terepverseny Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységben – a szerző), ott szeretnék majd futni, ha besorsolnak az indulók közé. Sajnos Floridában nem olyanok a körülmények, hogy egy komoly terepversenyre könnyen fel lehessen készülni, de ennek ellenére a hegyekben is szeretném kipróbálni magam, még akkor is, ha nem kerülök be az élmezőnybe.
Meddig szeretnél még futni, ultrázni?
Amíg tart ez a szerelem, addig csinálom, 2017-ben a 24 órás világbajnokságon mindenképpen szeretnék ott lenni. Az biztos, hogy életem végéig el fog kísérni a sport, nem tudok meglenni mozgás nélkül, de az ultrafutás sok mindentől függ. Még nincs családom, de ebben is gondolkodom, és nem tudom, mire és hogyan lesz időm és kedvem, energiám gyerek, munka és család mellett. A futás nyilván marad majd, de lehet, hogy nem ilyen szinten. Ez olyan, mint egy másodállás, amit persze élvezek, de szinte ugyanannyi időt vesz el, mint a munka. Amíg ez élvezetes, a lemondások ellenére érdemes csinálni. A futáshoz szerencse és genetika is kell, mert amellett, hogy egészséges életet élek, jó a genetikám is, jól bírom a terhelést, nem fáj semmim, megvan a megfelelő fizikumom hozzá, plusz megvan az elhatározottságom is és fejben tudom tartani, hogy mi a cél. 2015-ben sokat utaztam, több versenyen voltam, de 2-3 nagy célversenyem van egy évben, ahol a maximumot kell kihoznom magamból. Tudatosan nem akarok mindenütt ott lenni, mert az kiégéshez vezet. Próbálom az egyensúlyt tartani a futás, a munka és a magánélet között, ami sokszor elég nehéz. Ha lenne egy sokat futó párom, könnyebben elbillenne ez az egyensúly, de így a párom, Félix visszahúz. Tudatosan nem akarom, hogy csak a futásról szóljon az életem – még ha ez furcsán is hangzik tőlem –, de próbálom megtartani az arányokat.