/article_titleimages/12829130_487049844836342_8801969037634953467_o.jpg

100 helyett 60 kilométernyi kínlódás

Ez most egy remek szenvedéstörténet lesz, mert úgy tapasztaltam, hogy az olvasói piacon erre van inkább igény. Ha szenvedek és rosszul megy a futás, akkor vagyok igazán népszerű (meg akkor, ha valami jó eredményt érek el, de ez a kevésbé gyakori).

www.futnimentem.hu >> blog 2016-03-06

Mondhatnám, hogy emiatt alakult (vagy inkább alakítottam???) úgy a 100 kilométeres OB története, ahogy alakult, mert szeretnék kedvezni az olvasótábornak, és új rajongók begyűjtésével építeni a személyi kultuszom.

Haha, milyen vicces vagyok. Leleplezem magam, nem terveztem meg előre, hogy egy szenvedéstörténetet fogok megörökíteni írásos formában, azt szerettem volna, ha egy jól sikerült futásról írhatok, de mégsem így történt. Sok buta hibát követtem el, de nem baj, mert ezekből csak tanulhatok, pont ezért le is írom magamnak őket, hogy emlékezzem rájuk, és hátha másoknak is segíthetek vele.

Hülye voltam, mert fejben egyáltalán nem sikerült ráhangolódni a versenyre. Nem a 100 kilométerrel magával volt a baj, hanem a 5 kilométeres pályával meg a 20 körrel. Októberben láttam, futottam is ezen a pályán, és megállapítottam, hogy nem szeretem. Sokan szeretik, de én nem. Fejben szétzilál az ilyen hosszúságú körözés, a szigetet sem bírom, idegesít, unalmas, lélekölő. Inkább egy kis kör sokszor, vagy egy nagy kör, vagy A-ból B-be futás. De nem ez. Előre utáltam az egészet, és nem is tudtam ettől függetleníteni magam. És ha fejben nem vagyok rendben, akkor a futásom sem lesz rendben.

12829130_487049844836342_8801969037634953467_o.jpg

Azzal, hogy a fejem nem volt oké, minden elcsúszott. Semmi nem volt jó. Tényleg semmi. Igyekeztem úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, de nem ment.

A ruhaválasztást elrontottam. Reggel a rajt előtt még elég hideg volt, hiába vittem mindenféle nadrágot, nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Háromnegyedest vettem, kompressziós szárral, de a szél annyira átfújt rajtam, hogy gyorsan hosszú, meleg nadrágot vettem. Elborzadva néztem a rövidnadrágosokat, pedig nekik volt igazuk. Felülre aláöltöző, rá egy vékony hosszúujjú, az utolsó pillanatban vettem le a vastag pulóvert, szerencsére. A meleg nadrág 2 körig volt jó, utána iszonyatosan melegem volt. Át kellett öltöznöm, de az öltözésnél sem voltam összeszedett, elővetettem Öcsémmel a rövidnadrágot, majd mégis a háromnegyedest vettem fel. Aztán két körrel később már fáztam, annyira fújt a szél, így akkor a korábban levett pólót vettem vissza. Vetkőztem, öltöztem.
Tök amatőr voltam, azt sem tudtam, mit akarok. Ja, de, tudtam, le akartam ülni, hogy hátha ott maradhatok és nem kell továbbmennem.

A cipőm elfáradt, már annyira szétfutottam, hogy elkezdett zsibbadni benne a talpam és egy idő után emiatt nem tudtam mozgatni a lábujjaimat. Ilyen akkor szokott lenni, ha már nem csillapít. Cipőt nem cseréltem, próbáltam úgy igazgatni a lábaimat, hogy jobb legyen, ettől a fájdalomtól tudtam magam függetleníteni, de ettől még idegesítő volt, hogy a cipőm nem tud segíteni a futásban.

A futás az elején jól ment, erősnek éreztem magam, úgy kellett tudatosan lassítanom magam, hogy ne fussam el nagyon az elejét. Dórival mentünk együtt, ő is nézte az óráját, én is, hogy lassítsunk, ne nyomjuk, hosszú a verseny, ne rontsuk el az elején. Ezt szerintem jól csináltuk.
Egészen az első toi-toi látogatásig jól ment a futás, a kék doboz viszont kizökkentett, és hiába mentem tovább, onnantól nem volt az igazi. Sokszor éreztem azt, hogy kedvem lenne sétálni, de igyekeztem ekkor is futni, nem megállni. És valahogy fáradtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy pihenni akarok, le akarok feküdni aludni. Ilyen utoljára 2013-ban volt, amikor az első 12 órásomat futottam Milcsi születése után, fáradtan és kialvatlanul az egy éves gyerek mellett. Nem tudom, hogy most ez mitől volt, de ugyanolyan érzés volt.

A köröket igyekeztem felosztani, de ez sem ment, az odafelé szakaszon azt vártam, hogy mikor tűnik fel a fordító, a visszafelé szakaszon meg hiába örültem, hogy már visszafelé megyek, sehogy sem akart vége lenni a körnek. Futottam a szinte légüres térben, láttam előttem futókat, de nem tudtam rájuk felkapaszkodni, aki pedig mögülem jött, az el is lépett mellettem. Nem tudtam használni a mezőnyt abban, hogy segítsen nekem. Egy kis körös versenyen ez sokkal könnyebb, mindig van valaki a látótérben, közel. A nagy, hosszú versenyeken pedig tudom, hogy sokat leszek egyedül, így nem is számítok arra, hogy lesz kire kapaszkodni, ez nem lesz problémaforrás. (Ott inkább az az idegesítő, amikor összeakadok valakivel, aki megörül nekem, és beszélgetni akar, én meg épp nem akarok.)

A frissítésben is voltak gondjaim. Tudtam, hogy szükségem lesz gélre, de már a gondolattól rosszul voltam, hogy nekem azt meg kell majd ennem. Annyira ráuntam már az epres-banános gélre, hogy borzalom, de tudom, hogy az a legjobb, az megmarad bennem, segít, de kellett hozzá megint spanolni magam, hogy megegyem. A frissítőasztalról kólát, vajas kenyeret sóval, sós perecet ettem, ezek jók voltak, ezektől semmi bajom nem volt, amikor nagyon fájt a hasam, akkor a kóla volt a megmentőm. A saját magunknak vitt izót Miki a kéréseinknek megfelelően bekeverte, ittam is belőle, de nem sokat, valahogy nem ment. Illetve amikor az asztalnál voltam, nem tudtam annyit egyszerre inni belőle, hogy elég legyen, magammal vinni meg nem vittem, pedig lehet, hogy azt kellett volna, és folyamatosan kortyolgatni. Egy idő után meg csak a vizet kívántam, meg a háborgó hasamra a kólát. A hasam egyébként folyamatosan fájt, a gyomrom és lejjebb is, konstans nyomás alatt volt az egész. Aztán az emésztésem is beindult, és ez sem segített túl sokat. A hányingerem szerencsére nagyon enyhe volt, nem lett belőle baj, de nem volt jó érzés az állandó hasfájás, főleg a görcsös fajtából.

És itt is bejött a fejem. Máskor ezeket át tudom vészelni, ami átmegy és kijön, azt pótolom, lassabb kocogással sokáig tudok haladni frissítés nélkül is, míg rendeződnek a dolgok odabent. Most idegesített, hogy nem haladok, csak lassabban, pedig szeretnék, nem tudtam időt hagyni magamnak a "gyógyulásra", mint máskor.

50 kilométerig amúgy pont hoztam a 6 perces átlagot, de a gondok miatt, a toi-toi, meg az öltözés miatt folyamatosan fogyott az addig kiépített előnyöm. A kedvem is egyre rosszabb lett, és az erőm is kezdett elhagyni, nem mentek a lábaim, nem tudtam őket úgy rakni, ahogy szerettem volna. 50 után pedig totál szétestem, még két kört végigszenvedtem, aztán kiszálltam. Nem akartam tovább szenvedni, pedig akár végig tudtam volna csinálni, ha nem hagyom magam így széthullani fejben. Sokszor jöttem vissza már ennél sokkal rosszabb helyzetekből, mert akkor céltudatos voltam, hívott a cél, meg akartam csinálni mindenképpen azt a versenyt.

12789927_1269473676402695_21178143_o.jpg

Az ultrafutás folyamatos problémamegoldás, ezt sokszor leírtam én is, és le is fogom még írni - eddig az esetek 90%-ában meg is tudtam oldani a felmerülő problémáimat. Most ez nem sikerült, erőlködtem rajta, igyekeztem reagálni rájuk, de mivel a fejem nem volt a helyén, nem tudtam pozitívan hozzáállni a gondjaimhoz, és egy idő után besokalltam, meguntam őket, és inkább elmenekültem előlük, vagyis kiszálltam. Úgy éreztem, hogy most nem akarom ezt így folytatni, nem tesz hozzá túl sokat az évemhez az, ha már az első versenyem szenvedős. Azt gondolom, hogy lelkileg nagyon kikészített volna, ha tovább futok, és meg akartam előzni ezt a lelki kiégést, mert én lelkileg sokkal lassabban regenerálódom, mint testileg, nem tudom, mennyi idő kellett volna, hogy összekaparjam magam egy csalódást jelentő verseny után. Így azt hiszem, mivel nyugodt lélekkel, önmarcangolás nélkül álltam ki 60 kilométer után, sokkal könnyebben meg tudom emészteni ezt a "rossz" versenyzést, mintha célba érek ugyan, de nagyon lassan, nagy csalódással, "hűdebénavoltam" érzéssel.

A tanulságokat levontam, nem csinálok magamon olyan harakirit, mint a novemberi 6 órás után. Nem tudok mást tenni, mint előre tekintek, nem ostorozom magam hülye gondolatokkal (pl. ha már ezt sem tudtam megcsinálni, mi lesz velem a hosszabb versenyeken), és sokkal jobban fogok koncentrálni a céljaimra, amikor azokat el szeretném érni. Az edzések iránya jó, a feladás és a szenvedés ellenére én érzem, hogy jó, amit csinálunk, erősebb vagyok fizikailag, az elmúlt két hónapban építettem magamra 2 kiló izmot és fogytam több mint 1 kiló zsírt a futás és az erősítő edzések kombinációjának köszönhetően. A fejemben rendet teszek, és a legközelebbi versenyen sokkal koncentráltabb leszek, ugyanúgy, mint ahogy korábban.

Fotók: DonRazzino, Szuflavéder


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT