Csak azért is az elején kezdem, hátha bejön a minden jó, ha jó a vége fordulat.
Idén 7. alkalommal vágtam neki egyéniben az Ultrabalatonnak. 2014-ben, 2015-ben, 2022-ben és 2023-ban sikerült, 2017-ben és 2019-ben nem, tehát 4:2-es szériáról indultam. Utolsó versenyem és hosszabb futásom a 2023-as, 153 km-nél befejezett Spartathlon volt. Utána eléggé magam alatt voltam, kellett pár hét, hogy a futással ismét olyan viszonyba kerüljek, amilyenben szeretek lenni, de november-decemberben egész jól mentek a futások. Még a január is hasonlóan sikerült, de február elején megborultam, fáradékony, gyenge voltam, jött mellé egy kis betegeskedés, aztán mire ebből kijöttem, beindult a lepkehimlő járvány, aminek – mint utólag összeraktuk – én is áldozatául estem, három hetem ment rá, mire ismét normális teljesítményt tudtam nyújtani. De nem temettem el magam, hanem mentettem a menthetőt, és egész szép kilométerszámú edzéshetekkel felhúztam magam egy nyugalmi állapotba, értsd olyanba, hogy azt éreztem, menni fog az Ultrabalaton.
A verseny hetében persze szükség volt pár újratervezésre, de megoldódott minden, csütörtökön irány Balatonfüred, a tavalyi csapattal, Andris és Milán, Miki és én, kísérők és futók. A versenyközpontban bandázás a Gizionokkal, és nekem is sikerült minden egyéniben induló futómmal, Palival, Zsoltival és Tibivel is összetalálkozni egy pár mondat erejéig. Aztán irány a szállás, próbáljunk pihenni, egész tűrhetően sikerült is.
Fotó: NN Ultrabalaton
Reggel esőre ébredtünk, így az öltözködés, dzseki, cipő volt kicsit kérdéses, de összeállt a szett, odaértünk a rajthoz, készült fotó, begyűjtöttem egy rakat ölelést ismerősöktől, aztán 7-kor nekiindultunk a ránk váró 210 km-nek. Az eső esett, mi futottunk, egyéb nem történt, igyekeztem fókuszba tenni magam, és darálni a futólépéseket. 15 km-nél tartottam egy gyors pisiszünetet (a rajtban hosszú volt a sor), aztán irány tovább, Mikivel gyors találkozás a következő pontnál, megbeszéltük, hogy majd vár. Az eső közben elállt, a dzsekim picit meleg volt már, de vetkőzés miatt nem akartam megállni. Zánkánál két csajszi futott felém a parkolóból ezerrel, Lilla és Móni, jól megölelgettem őket, trióban futottak. Közben felbukkant drótszamáron, akarom mondani egy csini női bringán felszerelkezve Simonyi Balázs, Dianát, azt a dán futólányt kísérte, akivel 2017-ben szinte egyszerre futottunk be a Spartathlonon. Meg persze számtalan ismerős minden irányból, a teljesség igénye nélkül Pecsenye, Prantner Gábor, 42k Nándi, Csákány Kriszta, Hernádi Laci, sok megszokott „bútordarab” az ilyen ultrákról, nekem tőlük olyan otthonos ez az egész. Cser Zsófi páros futóm ért be és fotózkodtunk, aztán robogott tovább, Lilláék dudáltak autóból, szóval történtek a dolgok.
Fotó: Cser Zsófi
Ábrahámhegynél állt Miki, ott levettem a dzsekim, a vizes pólóm helyett tisztát húztam, a zoknit és a cipőmet is lecseréltem, egy sok kilométeres eláztatható Cliftont egy újabb, nagyobb méretűre (még görög kosszal a talpán, mert azóta itthon nem futottam benne). Öltözés után irány tovább, hamarosan jött a Varga pincészet. A gyomrom már akkor sem volt az igazi, kóla és gyömbér kombót toltam, hogy jobb legyen, de persze ment a frissítés, ahogy kell. A pincészetnél a dombra felsétáltam, majd le a pincébe, ahol a szokásosnál is erősebb volt a szag, mikor kiértem, majdnem kitaccsoltam, de végül nem. Erőt vettem magamon és futottam tovább a badacsonyi szakasz felé, most egy új útvonalon megközelítve a Római utat. Mikivel ott találkoztunk, épp eléggé nem voltam jól, miután elment, akkor csapott hátba Kriszta, akivel egy darabig együtt haladtunk (neki sem volt minden oké), aztán ellépett egy emelkedőn, de tisztes távolból követtem, és kezdtem magam összeszedni. A tördemici váltópontnál újabb találkozó Mikivel, kaptam megint egy adag frissítést, és jött az a szigligeti, edericsi szakasz, amit nagyon szeretek. Most nem kellett hátulról a dombon kerülni Szigligetet, mehettünk a bicikliúton, ezt a részt régen imádtam, úgyhogy most is igyekeztem jól érezni magam, felszívtam magam, és nagy lendülettel haladtam végig (már amennyire lendületes lehet a 6 perces tempó, de én annak éreztem).
Miki a kanyar után a Mol kúttal szemben várt, elvettem, amit hozott, kivéve a dzsekit, mert épp szemerkélni kezdett az eső, mondtam, hogy most nem akarom magam bedunsztolni, úgyis csak kicsit esik. Na igen, 3 perccel később leszakadt az ég, de hát én szeretem az esőt (valamennyire), nincs kifogás, menni kell tovább. Balatongyöröknél enyhült az eső, és egy ismerős sziluettet pillantottam meg magam előtt, Milán volt az. Felzárkóztam hozzá és együtt futottunk tovább, Vonyarcvashegy után várt minket Miki és Andris. Itt Milán lemaradt, én mentem tovább Keszthely felé, itt több sáros rész és egy patakátkelés is volt, a cipőm rosszabbul nézett ki, mint egy terepfutónak. Beértem Keszthelyre, oda kértem Mikitől egy nagygenerált. Alaposan bekentem a lábaimat, kaptam ennivalót és battyogtam tovább. A susnyás részen utolért Hernádi Laci, és Simonyi úr is a bringán, velük dumálgattam, meg is kaptuk Lacival, hogy a korinthoszi részidőnk igen gyenge lett, de szerencsére nem ott voltunk, ahol ez számít.
Fotó: Hernádi László
Fenékpusztánál újabb találka Mikivel, mondtam neki, hogy a balatonberényi strandnál álljon meg legközelebb, ott veszek száraz zoknit és átöltözöm szárazba, mert vizes vagyok és fázom. Ennyit én még sehol nem öltöztem, soha nem cseréltem zoknit és cipőt versenyen, de most az eső miatt muszáj volt. Éreztem, hogy a bal nagylábujjamon a talpi bőr kezdi megadni magát, és ha nem csinálok vele valamit, nem fogok tudni rálépni. Igyekeztem haladósan menni, futni, és keveset gyalogolni, csak ott, ahol muszáj, a pontokon vizet tölteni álltam meg, meg a géleket megenni gyaloglás közben és aztán picit emésztő-sétálni. Lacival ismét összeakadtunk pár száz méter erejéig, majd mindenki ment a maga tempójában tovább. A gyomrom érezhetően hullámzott, hol rosszabb, hol jobb volt, de bevette a géleket, viszont főleg vizet tudtam inni, az izó nem ment már (de ez mindig így van, 3-4 óra után nem tudom meginni már).
Odaértem Berénybe, meglett Miki is az út szélén, beültem a kocsiba és nekiálltam a lábfetisiszta tevékenységnek, lekentem és leragasztottam a lábujjam (szigorúan úgy, hogy aztán a végén ne tépjem fel húsig a bőrt, ahogy 2 éve), vettem tiszta zoknit, és pont közöltem, hogy nem öltözöm át, mert megszáradtam, amikor ismét eleredt az eső. Pont jókor voltam jó helyen, felvettem a dzsekit, és úgy meneteltem tovább. Most nem élveztem az esőt, és fejben erősen kellett emlékeztetni rá magam, hogy miért vagyok itt, és helyére tenni a fókuszt. A gyomrom is háborgott megint, de szerencsére elértem a máriafürdői pontra, ahol volt meleg zöldségleves, egy fél pohárral elkortyoltam, nagyon jóleső volt és kicsit rendezte a dolgokat odabent.
Itt kezdődik számomra a Balatonnak az a része, ahol Fonyód kivételével egészen Siófokig soha nem tudom, hogy hol a fenében vagyok, melyik település, mi a következő, mi hol van, csak megyek az egyenes utcákon előre, és majd jön egy frissítő vagy valahol felbukkan a kísérőm. Most a fonyódi kis ponton várt, itt megint koketáltunk Balázzsal is egyet, aki a biciklit rendezgette, és megnézte közelebbről a „lila Lakerses srác az öcséd”-et is. Aztán valahol a parton később ismét utolért és csinált rólam pár képet a „rajongóimnak” (ő mondta így). 😊
Fotó: Simonyi Balázs
Fonyódot közelítve megcsodáltam a Balatoni panorámát, majd a pont után egy kocsiból Kata és Enikő integettek kifelé, picit örömködtünk egymásnak, majd daráltam tovább a távot. Itt megint kicsit untam az egészet, kellett rendezni a fókuszt. Nem volt gond azzal, hogy mennyi van még hátra, mert nem gondolkodtam rajta, tudtam, hogy haladok, mennek a kilométerek, és nem kell semmin agyalni, csak elmenni Füredig szépen, de valahogy untam és nem volt kedvem futni. Ettől persze még futottam, mert ha futok, hamarabb vége. Túl voltam a 100 kilométeren is már, elénekeltem a szokásos Cifra palotát magamnak, ha ismerős jött, picit beszélgettem, de főleg magamban mentem előre.
És akkor itt kezdett el összefolyni az egész Balaton meg minden, mert lassan be is sötétedett. A karszáram nálam volt már, és mondtam Mikinek, hogy úgy menjen előre, én 8-ra odaérjek hozzá, és akkor kérek lámpát és láthatósági mellényt. Nem tudom, hogy csináltuk, de így lett, mert 7.58-kor ott voltam, ahol a tesóm, és fel is szerelt. Még egy ideig lámpa nélkül mentem, aztán mikor besötétedett, felvettem, volt, ahol kellett, mert tök sötét volt, volt, ahol nem.
A gyomrom itt a sötétben jelzett egy erőteljesebbet, úgyhogy egy rövid taktikai hányást hajtottam végre, nem sokkal később felbukkant Andris, akivel üzentem Milánnak, hogy volt akció, ahogy megálmodta (innen üzenem drága férjemnek, hogy többé verseny előtt és alatt ne álmodjon semmi velem kapcsolatosat, mert nem lesz jó vége).
Fotó: Abai Róbert
Norbi futóm bukkant elő a sötétből Balatonlellén, kicsit diskuráltunk, végignézte, ahogy ülök 2 percet verseny közben, mondtam neki, hogy ez az, amit nem szabad, aztán döcögtem tovább. Kriszta Ervinje kínált pizzával, mondtam, hogy még mindig kár belém, de majd hátha jövőre kérek – ez a szituáció is ismétlődő elem az UB-kon.
A nagy rendőrös váltóponton bekéreckedtem a sor elé a toi-toi-ba, addigra ért le az egész napos „étkezés”, de gyorsan elintéztem és döcögtem tovább. Valahol ezután ért utol Milán, együtt futottunk innentől, egészen a földvári pontig, ahol én egy pohár meleg zöldséglevest választottam a férjem társasága helyett, ami megintcsak jóleső volt az egyre inkább háborgó gyomromnak. A víz szépen lement, sótablettákat is küldtem lefelé időnként, kis kólát, meg egy-egy gélt, de egyre rosszabbul estek, mást pedig nem nagyon tudtam enni, próbálkoztam ropival, volt pogácsa is, de kb. csak beáztatva tudtam lenyelni. De még mindig nem aggódtam, hogy ebből baj lehet, mert azért lementek a dolgok, ha nehezen is.
Jött Szántód (és a Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk mantra, az érettségi évében elkövetett osztálykirándulásról), aztán Zamárdiban megint Milánnal haladtunk egy jó darabon, ő megállt, aztán utolért, mikor én frissítettem, együtt döcögtünk végig a kavicsos sétányon a pontig, majd haladtunk tovább a siófoki örökkévalóság felé. Itt elhagytuk egymást, már nem emlékszem hogyan, úgyhogy egyedül cikkcakkoztam a kis utcákon, majd Fogarasi Lacival kerülgettük egymást. Itt jött megint egy találkozó Mikivel, amikor úgy döntöttem, bepróbálkozom egy újabb géllel (más márka és íz, mint az eddigiek, de edzésen teszteltem), ami kb. 2 egész perc múlva sugárban jött vissza – itt jött először egy kis félelem belém, hogy na ebből már megint mi lesz. De ijedség helyett mentem tovább, jött a hosszú és alattomos szakasz Balatonvilágosig. Itt Káldi Peti ért utol, de nem voltam túl közlékeny állapotban, pár mondat után jeleztem neki, hogy menjen nyugodtan, mert én kissé rottyon vagyok. Felhúztam magam a világosi emelkedőn a magaspartra, ahol most sem láttam túl sokat a Balatonból, mert idén is tök sötétben értem ide (ami nem baj persze, rosszabb lett volna világosban látni). Itt már elég szenvedős voltam és gyenge, igyekeztem energiát bevinni, de nem igazán volt befogadó a gyomrom, kortyoként ment le csak a folyadék is, és egy újabb gélt is csak nagyon óvatosan ettem meg, reménykedve, hogy marad.
Aliga előtt a ponton várt Miki, elkértem a pulcsimat, és aztán gyaloglás közben fel is vettem, addig elég volt a póló és karszár, amit le és fel húzgáltam folyamatosan. Éreztem, hogy fáradok és álmos is vagyok, és a kedvem sem volt túl rózsás, de haladni kellett. Jött a magányos és tök sötét szakasz az aligai part mellett, itt nagy agonizálásom közepette utolért Tóth Attila és Szabó Béla bringán, meg is beszéltük, hogy deja vu-nk van (tavaly is találkoztunk párszor, csak később), meg Ferenczy István. Én elkocogtam tőlük, de benéztem egy kanyart, úgy kiabáltak utánam, úgyhogy mehettem vissza. Kocogással elég jól tudtam haladni, de éreztem, hogy egyre kevesebb az erőm, és valahol itt hánytam még egyszer.
Az akarattyai pontnál várt Miki, picit tankoltunk, de már nem igazán tudtam, mit kéne ennem van innom, mindennek a gondolatától rosszul voltam. Végül a frissítőről a poharamba elkértem a barackbefőtt levét és azt elkortyolgattam a lejtőn lefelé. Ez a cukros lötty mentett már meg pár versenyen, de most szerintem 1-2 liter kellett volna belőle, hogy életet leheljen belém. Végigdöcögtem a kenesei szakaszon, a Honvéd üdülőn, itt megint Attilával és Bélával, de iszonyatosan lassan és gyengén haladtam, nagyon rosszul éreztem magam, valami atomturbóra vágytam, ami energiát ad, hogy tudjak futni. Fejben tudtam, mi a dolgom, a lábaim mentek volna, csak épp megint nem volt semmi energiám. Mint a Spartathlonon. És itt összeállt, hogy ezt bizony én rontottam el, ott is, és itt is. Valami nem jó, mert hiába frissítek, mintha nem érne célba a cucc, még az sem, ami lent marad, a gyomrom meg blokkol ráadásul, hogy még nehezebb legyen minden. Csúnya volt, ahogy leesett a tantusz, de próbálkoztam tovább. De folyton meg kellett állnom pihenni, futni nem tudtam, gyalogolni is csak lassan. A kenesei ponton Ettikével ölelgettük meg egymást, Mikivel pedig megbeszéltük, hogy 3 km-re vár legközelebb. Én odáig még elhúztam magam, de addigra már szédelegtem és szarul voltam, a gyomrom megint tropa volt, éreztem, hogy itt a vége. Amikor odaértem Mikihez, mondtam, hogy beülök előre, és szerintem ez ennyi volt, mert nem tudok tovább menni. Lehet, hogy küzdhettem volna még tovább, 5-10 km-t, de emlékeztem, hogy hogy voltam a Spartathlon után, milyen szarul, és nem éreztem, hogy akarok kockáztatni. Lehet, hogy gyáva vagyok, lehet, hogy nem küzdöttem eléggé, lehet, hogy még erőltethettem volna, de nem tettem. Így döntöttem.
Hogy mi történt ezután? Felhívtam Gabit és beszéltünk, aztán leállítottam az órám, és elindultunk a cél felé. Ja, persze sírtam is egy kicsit, mert kiszállni egy versenyről szar, érezni azt, hogy én csesztem el, még szarabb. Útközben egyszer SOS meg kellett állni, hogy megszentelhessek egy bokrot a gyomrom tartalmával, de aztán beértünk a célba. Ott még kétszer dőltem ki a kocsiból ugyanezért. Aztán sikerült kicsit pihenni, végül nagy nehezen átöltöztem a kocsiban, de pl. attól kikészültem, hogy átvettem a nadrágom, annyira gyenge voltam. Kortyonként iszogattam, majd rávettem magam, hogy elsétáljunk a benzinkútig normális wc-re. Ott vettem egy teát, hogy majd megiszom, de a pénztárnál állás közben majdnem eldőltem és ki kellett mennem levegőre. Paliék odajöttek – ő brutál nagyot ment – , és nekem le kellett ülöm a földre, úgy tudtam vele beszélni. Aztán arrébb mentünk a cél időmérő sátor mellé, és ott a padon ülve még vagy háromszor dobtam ki a taccsot. Közben néztük a befutókat, hol feküdtem, hol ültem, sehogy sem volt jó, a lábaim remegtek, nagyon durva rosszullét volt rajtam, durvább, mint a Spartathlon után. Végül arra jutottam, hogy meglátogatom a célban a mentősöket és kérek egy infúziót. Szerencsére nagyon jó fejek voltak és kaptam, beültettek a mentőbe és belém toltak egy adag sóoldatos-magnéziumos cuccot, amitől végre a gyomrom megnyugodott annyira, hogy abbamaradjon a hányás. Mindeközben vártam Milánt a célban és izgultam, hogy beérjen, meg persze Zsolti és Tibi futóimat is, akik mind jöttek szépen sorban. Ettől megnyugodtam, hogy ha futónak most épp szar vagyok, edzőnek viszont szerencsére nem, mert 3-ból 3 egyénim beért szépen a célba.
Fotó: saját
Hát így nem lett meg idén az 5. egyéni célba érkezésem az Ultrabalatonon, 180 kilométerig jutottam. 4:3 az állás az én javamra, de hogy mikor lesz ebből újra UB, nem tudom. Hogy mikor lesz ebből újra ultra, nem tudom. Lehet, hogy túl sokat gondoltam magamról, túl komolyan vettem magam, azt hittem, hogy velem még egyszer nem történik olyan, mint a Spartathlonon, az egy véletlen baleset volt, egy fertőzés. De az UB események tudatában nem menthetem fel magam, mert most kiderült, hogy én hibáztam. Csak még azt nem tudom, miben. Bevált, ismert, használt termékekkel futok, évek óta egy márkát használok, kiegészítve egy-két egyéb termékkel, ugyanilyen cuccokkal mentem a tavalyi és tavalyelőtti UB-n, aztán az UTH-n is terepen. Ami működött májusban, nem működött szeptemberben, és a következő májusban. Most nem tudom, hogy mi van, de az biztos, hogy újratervezés kell, utánamenni, hogy mi történt, mi történt bennem, kideríteni, mi a gond, mit nem bír a gyomrom, mitől krepál be, mi az az összetevő, hatóanyag, ami gondot okoz. Újra össze kell raknom magam gyomorilag, és fejben is, mert így, hogy két nagy versenyem ment el egymás után ugyanolyan problémán, ezt már nem tudom félvállról venni és úgy kezelni, hogy ilyen úgysem lesz többet. Most ennek megoldása a fő cél a következő időszakban.
Futni természetesen futok tovább, mert szeretek futni, olyan nincs, hogy ne fussak, ha nem vagyok sérült, izomzatilag minden rendben, jól regenerálódom, erősnek érzem magam (kivéve a gyomrom, mert az most szar). Visszatérek, csak ehhez minden szempontból egészségesnek kell lennem, hogy folytatni tudjam a futós utamat. Sajnálni nem kell, én sem sajnálom magam, mert az nem visz előre, és ha néha el is uralkodik rajtam a rossz érzés, a csalódottság és a magamban nem „hivés”, nem nézek hátra csak annyira, amennyi ahhoz kell, hogy mehessek tovább előre.
Mosolyogva mentem a pokolba, bár nem tudtam előre, hogy oda tartok. Mosolyogva is jövök majd ki onnan!
