Jó esetben az esedékes blogbejegyzésem úgy 3 héttel ezelőtt született volna egy jó kis 109 km-es verseny után. Az Ultra Lupa-tóra készültem ugyanis nagy erőkkel, szépen lefutottam az összes edzésemet, a feladatosakat, a hosszúkat, még azokat is, amiket a körülményekre hivatkozva ki is hagyhattam volna, de nem tettem. A felkészülés hajrájában, már közeledvén a könnyű ráhangoló edzésekhez, meg a magamra kirótt munkamentes szabadsághoz, sikerült egy borzalmasan nagyot esnem futás közben, július 8-án, pénteken.
Egy olyan rövid útszakaszon, ahol autóút szélén kell futnom (kb. 150 métert), mellette pedig mély, hepehupás, köves útpadka melletti rész van, ahová soha nem szoktam belépni. Most valamiért, nem tudom miért, most oda léptem, és el is estem, térddel levettem az aszfalt szélét, majd a levegőben megpördültem és fenékre érkeztem a menetiránynak háttal. Hirtelen történt minden, fogalmam sincs, hogyan.
Azt tudom, hogy amikor dekoncentrált és fáradt vagyok, akkor hajlamos vagyok elesni (januárban kétszer sikerült két hét alatt), és most sem voltam már a toppon agyilag, nagyon fáradt, stresszes hetek voltak mögöttem. Hát meg is kaptam a magamét az aszfalltól, hogy nem figyeltem oda.
A térdemből ömlött a vér, futni nem tudtam vele, úgyhogy mentést kértem életemben először, autóval mentem haza edzésről, majd irány a sebészet, a saját gondolatom és az orvosi asszisztensként dolgozó szomszédunk ajánlása alapján. Akkor még tudtam járni, hajítani a lábam, vezetni is, csak a mély sebet láttam rajta, amit összevarrtak, kaptam egy Tetanuszt is, aztán hazamentem. Délutánra a térdem bedurrant, nem tudtam hajítani és nyújtani, a kanapéra úgy tudtam feltenni a lábam, hogy kézzel megemeltem, annyira fájt. Jöhetett a jégpárna és a fagyasztott zöldség, felpolcolás, pihentetés, meg a bicegés. Ez eltartott 3-4 napig, akkorra kezdett javulni a helyzet.
A Lupát ekkor elengedtem, de nagyon mérges voltam magamra, hogy ennyire béna vagyok - de figyelmeztető jelnek vettem, hogy amit éreztem, hogy pihennem kell, lazítani, szabadságot kivenni, az valóban nagyon kell. Csak nem így terveztem a pihenést, versenyre akartam menni, nem bedagadt és összevarrt térddel feküdni.
10 nap után vették ki a varratot, de sejtettem, hogy nem ez lesz a legnagyobb gond, hiszen az csak egy öltés volt, ellenben a térdemet ért ütés olyan durva volt, azt éreztem, az nem akar gyógyulni. Érzékeny volt, bár a mozgástartomány addigra teljes lett, de néha húzódott, feszült az egész térdem.
A futással a varratszedés után 3 nappal próbálkoztam először, de 700 méter után haza is értem belőle, mert nagyon nem volt jó. Pihentettem tovább, és pár nappal később, 17 nappal az esés után mentem egy 5-öst szépen lassan. Azóta voltam már többször is futni, a leghosszabb 11 km volt, de még nem az igazi a térdem. Lehet vele futni, nem fáj, de érzékeny, és ennél többet nem merem terhelni, heti 3-4 rövid futást merek vállalni.
Nagyon bosszant, mert emiatt a hülye esés miatt elment a nyári versenyem, és elúszni látszik az őszi szezonom is, mert ha nem tudok rendesen futni, nem tudok rendesen felkészülni sem az októberi 24 órásra. Persze még történhetnek csodák, de a józan eszem azt mondja, azt el kell engednem, és ha jól vagyok is, csak valami rövidebbet vállalni, ha egyáltalán az is összejön.
Kezelgetem, gyulladáscsökkentek, voltam masszázson, megyek manuálterápiára is vele, kértem tanácsot sebész-futó ismerőstől, masszőr és terapeuta csapattársak is elláttak jótanácsokkal, úgyhogy egyszer csak helyrejön az egész és normálisan futóképes lesz a lábam. A térd egy lassan gyógyuló testrész sajnos, úgy tapasztalom.
Túl szép lett volna, ha végre van egy olyan évem, amiben nincs kihagyás és valami sérülés, annyira szépen alakult eddig az év, kellett már valami gebasz, hogy ne tudjak futni... 3 versenyen voltam, 3 egyéni csúcsot futottam igen változtatos távokon, 50 km-en, a 210 km-es Ultrabalatonon, majd 10 km-en is, és nagy reményekkel vártam a Lupát és az őszi szezont is. De helyette gyógyítgatom magam, hogy aztán megint újra építkezhessek a szinte nulláról. Hát ez van, lesz jobb, meg a gödrök, amiket magunkak ásunk azért vannak, hogy legyen honnan kimászni. Igyekszem pozitívan hozzáállni és nem gyötörni magam a miértekkel, annak nincs értelme (csak néha jut eszembe, hogy mekkora balfék vagyok).
Ha van fejlemény, majd beszámolok, addig meg fussatok sokat helyettem is és vigyázzatok magatokra!
