Egy ideális világban most arról írnék, hogy a szülés után 3 másodperccel már (az amúgy sosem létezett) gazellatesttel, versenysúlyomra visszafogyva, csodásan feszülő, szálkás izomzattal gyűjtöm a napi több tíz kilométereket, és a korábbinál még tökéletesebb formában várom a minél hosszabb versenyeket, amikre már be is neveztem, és könnyedén, minden gond nélkül ment a futáshoz való visszatérés.
De ez nincs így. Nem azért, mert a világ nem ideális, hanem azért, mert talán az a normális, hogy a visszatérés nem teljesen zökkenőmentes, és épp emiatt nem is könnyű. Hibázni viszont annál könnyebb, még akkor is, ha az ember tapasztalt futó, meg amúgy még edző is, és tudja, mit és hogyan kellene csinálni, hogy jó legyen, és főleg akkor, ha nagy elvárásai vannak magával szemben.
Én (is) azt hittem, hogy majd nagyon könnyű lesz, és minden gond nélkül lendülök nagyon hamar jó formába, hiszen az elmúlt majdnem 8 évet végigedzettem, jó formában voltam, mikor teherbe estem, a terhesség alatt is elég sokáig futottam. De ez az út mégis egy picit döcögősebb lesz. Bár ha jobban visszaemlékszem az előző, eddigi egyetlen szülés utáni visszatérésemre, az sem volt annyira sima, mint ahogyan arra eddig gondoltam. Csak akkor nem voltam ennyire rutinos, tapasztalt, és sokkal gyengébb formából mentem el szülni, mint most. Akkor is voltak gondok, fájdalmak, nehézségek, akkor is nagyon lassú voltam, és lépésről lépésre kellett magam összerakni. Ezt azért tudom, mert megnéztem az akkori edzésnaplómat. Pedig úgy emlékeztem, hogy nagyobb léptekkel, erősebb hetekkel, gyorsabb tempóban haladtam a céljaim felé (hiába, az idő elfedi a nehézségeket, meg a korral az emlékek is megkopnak) – de nem. Akkor is lassú, döcögős utam volt, ami egyszer csak, pár hónap után kisimult, kiegyenesedett, és 1 év alatt lett belőle 12 órás ultra, 2 év alatt meg Ultrabalaton.
Úgyhogy most is csak azt tudom magamnak mondani, hogy nem kell rohanni, meg hogy innen szép nyerni, és a türelmet még mindig illik tanulni, főleg egy olyasfajta embernek, mint amilyen én vagyok.
No de nézzük, hogy hogy állok most a futással. Voltam párszor futni. Nem sokszor, és nem is sokat.
Az első futás annyira csodás volt, olyan jó volt újra futni, és akkora flow volt, hogy 1 kilométernél majdnem elbőgtem magam a gyönyörűségtől, éreztem, hogy újra élek, és igazából csak azért hagytam abba, hogy ne csapjam szét magam azonnal. Mert hogy totálisan bénán mozogtam, döcögősen, sután, mint egy épp lábra álló őzgida, azt sem tudtam, hogy lépek, és hogy kalimpálok a karjaimmal, a törzsizmaim elfelejtették, hogy kell magam tartani – Phoebe a Jóbarátokból kutya füle hozzám képest. Kacsáztak a lábaim, furán léptem, furán is éreztem magam a futó-testemben. Ha kívülről láttam volna magam, tuti megijedek, és lehet, hogy mások is megijedtek tőlem, bár nem sok emberrel találkoztam. A pulzusom hamar kilőtte magát az űrbe, 6:30-as tempónál olyan értékeket mutatott az órám, amiket 4:30-nál szokott, de nem akartam meghalni, nem éreztem, hogy megterhelő lenne a keringésemnek, nem ziháltam, nem kapkodtam levegő után, orrlégzéssel tudtam menni. Izomzatilag teljesen rendben éreztem magam, bár gyorsítani és lendületesebben haladni akkor sem tudtam volna, ha kergetnek. De mindennek ellenére iszonyatosan boldog voltam, hogy futok.
A második futásomat babakocsival követtem el, és lehet, hogy ezt nem kellett volna még. A mozgásom még mindig nagyon béna volt érzésre, fura volt tolni a kocsit, éreztem, hogy a törzsem nem szereti a féloldalasságot, nem tudom magam stabilan tartani törzsből, tolni a kocsit és fél kézzel valamiféle karmunkát végezni. Befeszült a derekam, majd féltávnál csúnyán bejelzett a jobb térdem, ki akart alólam szaladni a lábam, és ha megálltam, nagyon rossz volt újraindulni. Szívből tudtam volna még menni, de testből nem, és a hazaérkezés után elég mérges is lettem, hogy most nekem mi a francért fáj a térdem, és mi ez az egész. Pedig igazából éreztem is, hogy a törzsizmaim nem az igaziak, a csípőm kattog és valószínűleg nincs is a helyén, és hogy a gyerekaltatás sikeréhez hozzájáruló guggolgatás nem volt olyan jó ötlet, mert valószínűleg az is megrángatta a nem túl acélos izmaimat és ízületeimet.
Ez a következő, 5 nap pihenés után elkövetett futás során is beigazolódott. Valami nem jó, valami nincs a helyén, és hiába is erőltetem, nyújtok, hengerezek, kenegetek, magától nem is megy helyre, nem lesz jobb. De most rajta vagyok a megoldáson, voltam
Vandánál manuálterápián, helyretette, amit helyre kellett, ajánlott gyakorlatokat, amik segítenek.
Bosszantó, de ez van. A világ nem ideális, és nem fogok pár héttel a szülés után úgy hasítani, mint ahogyan azt szerettem volna. Kell az odafigyelés, a megfelelő rákészülés, és egy kis erősödés. Mert bár nem fáj semmim a szülés és terhesség következményeként, mégiscsak fáj valamim. Mégiscsak kihagytam heteket, mert kihordtam és megszültem egy kisbabát. Van egy heg a hasamon, ami észrevétlenül is okozhat gondokat, amik nem hasi fájdalmak formájában jelentkeznek. Még van rajtam pár plusz kiló a megszokotthoz képest, amiket igenis megérzek, mert cipelnem kell, és nehezítik a dolgom. Az ízületeimre hatással van a relaxin hormon, meg a plusz kilóimmal való minden egyes becsapódás. Szoptatok, ami miatt egyébként folyton éhes vagyok, és a gyerekem etetése előrébb való, mint a saját hiúságom, így nem fogok egyik napról a másikra több kilót lefogyni (meg amúgy sem szoktam tudni ilyet csinálni, mióta elmúltam 25, azelőtt simán ment). A keringésem ugyan valamelyest visszaállt, mert a nyugalmi pulzusértékeim olyanok, mint a terhesség előtt, sportterhelés hatására viszont igencsak megugranak, lesz honnan lejjebb vinni ezeket az értékeket.
A törzsizmaimat mindenképpen vissza kell erősítenem, és a hátizmaimat is, a nagy pocak, és most a gyerekcipelés miatt ezek eltűntek, olyan satnya vagyok, és olyan rossz a tartásom, hogy borzalom, a felsőtestem amúgy is gyenge izomzata most szinte nem is létezik. Ezek nagyon kellenek a mindennapokban is, és a babakocsis futáshoz is, mert bár a kocsi és a baba könnyűek, kell a stabilitás és erő a féloldalas mozgás miatt. Én nem tudom és nem is akarom két kézzel tolni a kocsit, mert az még jobban szétzilálja a futómozgást, de az egykezes tolás miatt kell a rendes törzsizomzat, hogy a féloldalasságot tudjam kompenzálni, és ne legyen egyensúlytlanság. Lesz dolog bőven.
Ami most a legfontosabb, hogy türelmes legyek, ami nem az erényem, nem is volt az soha. Tudok dolgozni a céljaimért, de nehéz türelmesnek lennem, és megfelelő lépésekben haladnom előre – mindig pofonok és csalódások kellettek hozzá, hogy ezt megtanuljam. Öreg koromra sem könnyű ezen változtatni, de megint itt vannak az intő jelek, hogy kénytelen vagyok lassítani, mert nem eszik olyan forrón a (zab)kását. Így most helyreteszem szépen a testem, foglalkozom az izmaimmal, ízületeimmel, és az előzetesen tervezettnél még óvatosabban futkározom. Ha már
futóedző vagyok, igyekszem jó példát mutatni, amennyire csak lehet. Ahogy mondani szoktam, innen lesz szép nyerni, de ha már egyszer sikerült, most is fog, egyszer, valamikor biztosan.