www.futnimentem.hu >> blog 2017-07-17
Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.
A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.
Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.
A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.
Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.
Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.
30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.
Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.
Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.
Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.
Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.
70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.
Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.
Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.
Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!"
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.
100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.
Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.
És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.
12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.
Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.
Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos