11 fájdalom- és problémamentes futás és 115 kilométer után talán már lehetek annyira bátor, hogy írjak pár gondolatot az 794. újrakezdésemről. A nyári elesésem sajnos sokkal durvább következményekkel járt, mint az elsőre gondoltam, sikerült úgy letérdelnem az útszéli betonpadkát, hogy a legkisebb gond végül az összevarrás lett.
(Az előzménysztori itt olvasható el.) A seb gyógyulása után próbálkoztam a futással, de folyamatosan éreztem, hogy a térdkalácsom alatt fáj, és nem lett jobb. Végül egy MRI és egy ortopédorvosi vizsgálat eredményeként 2 hónap teljes kihagyást kellett tartanom. A térdkalácsomban ugyanis lett egy vérömleny, ami nem tudott felszívódni, és a térdem majdnem úgy nézett ki belülről az MRI-n, mintha fáradásos törésem lett volna – a törést nem lehetett igazolni, de majdnem törés is igencsak szar volt.
Nem könnyű szívvel, de elengedtem az idei évet, és a szeptember-októbert a térdem gyógyulására szántam. Végeztem gyógytorna gyakorlatokat, igyekeztem erősítő edzésekkel valamelyest karban tartani magam, illetve egy lézeres készülék, majd október végétől még egy elektrostimulációs gép segítségével is kezeltem a sérülést. A hétköznapokban mozgás közben folyamatos javulást és fájdalommentességet tapasztaltam szerencsére, úgyhogy bizakodó voltam, de mindenképp ki akartam várni a rendes futással a 2 hónapot.
Október 31-én, 8 hét pihenő után újra felhúztam a futócipőmet, hogy megnézzem, mi a helyzet. Félelemmel vegyes örömmel konstatáltam, hogy nem fáj a térdem futás közben, de nem akartam előre inni a medve bőrére (mert ugye ami nem öl meg, az megerősít, kivéve a medve), féltem attól, hogy újra érezni fogom a térdemben a nyomást, feszülést, és újra elkezd fájni az egész. De nem, egyelőre nem fáj, nincs gond, 3 egymást követő napi futástól sincs gond, és nagyon bízom benne, hogy nem is lesz visszaesés. A pszichés faktort még nem sikerült teljesen kiiktatni, de ez minden sérülés után jellemző, amikor figyelem és várom, hogy mi fog történni.
Az újrakezdés egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert az elmúlt évek során annyiszor kezdtem már újra a futást, hogy rutinból tudom, hogy milyen, és azt is tudom, hogy a rutinomnak köszönhetően talán egyre könnyebben és gyorsabban megy a dolog. És nehéz is, mert életem legjobb formáját nulláztam le minden szempontból, tudom, hogy hová szeretném magam visszaedzeni, és tudom, hogy ez mennyire messze van a mostani állapotomtól. De van időm, és bizakodó vagyok, hogy ez éppen elegendő lesz.
Ami nagyon durva, hogy a 2 hónap kihagyás mennyire rosszat tett a keringési rendszeremnek. A nyugalmi pulzusom jellemzően 43-46 között volt korábban, most pedig a pihenő végére rendszeresen mutatott 50-52 értéket a Garminom. A HRV-m a normál értékről teljesen leesett, folyamatosan alacsony volt, ami azt jelezte, hogy nem vagyok jó állapotban. A mozgásaim folyamatosan a „megterhelés” értékelést kapták, hiába voltak csak gyaloglások, meg erősítések, amik közel sem voltak olyan intenzívek, mint a futásaim. Ennyit számít az, hogy a megszokott, rendszeres edzéseim kimaradtak, és nem volt igazi kardio tevékenységem. Az orvos, akinél voltam, ajánlotta a biciklizést, de egy futás közbeni elesés után nulla bátorságom volt felülni a gyerek biciklijére (amivel egyszer sikerült leszállás közben eldőlnöm az utcán), a hirtelen felindulásból megvásárolni kívánt spinnert pedig mégsem vettem meg, nem kell még egy sportcuccot bezsúfolni a házba.
Most 2 hetet végigfutottam már, heti 5 futással, de még kíméletes kilométermennyiségekkel, általában 10-eket mentem, egy 20-as volt eddig. A durvánál is durvább, hogy már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a nyugalmi pulzusom visszamásszon 50 alá, a HRV-m újra a normális tartományban mozog.
Az edzés közben tapasztalt pulzusom is nagyon szépen megy vissza, még van vele dolog bőven, de megadom neki az időt és az izomzat számára könnyű edzéseket, hogy visszaálljon a megszokott tempó-pulzus viszony. Izomzatilag rendben vagyok, a jobb térdemet körülvevő izmokkal van még dolgom, hogy visszaerősödjenek, de futásról futásra kevésbé érzékenyek. Biztos, ami biztos, a lézert és az elektromos stimulátort naponta használom, mert rosszat nem tesz, nem állok le azokkal a kezelésekkel, amik segítségemre voltak.
A futásokat illetően bizakodó vagyok, és ez a kihagyás nem elcsigázottá tett, hanem lendületbe hozott, vártam, hogy futhassak, hiányzott a mozgás maga, és a futás adta szabadság, egyedüllét, fejszellőztetés. Rengeteg jó podcast csak arra vár, hogy futás közben hallgathassam, a szekrényemben ott pihen két nullkilométeres Hoka Clifton 8, hogy alapozzak, majd versenyezzek bennük, és vannak versenyek, amiket meg én várok, hogy jövő tavasszal megfuthassak, addig pedig a lehető legjobban felkészüljek rájuk. Mondanám, hogy semmi nem állíthat meg, de ebben az évben is így gondoltam, aztán mégis megálljt parancsolt nekem egy betondarab, amin szétvertem a térdem, az eddigi legjobb formámban, 4 hónapot kikukázva ebből a nagyon jól induló, eredményes futóévből. Innen szép nyerni, meg újra felállni, de sebaj, megcsinálom újra, hiszen szeretek futni, akarok futni, sok tervem és célom van még, amit meg szeretnék valósítani, úgyhogy dolgozom értük, ahogy eddig is tettem.
