/article_titleimages/ub2023_1.jpg

Kettőtízen egytizenegy, avagy úbépébé a semmiből

A rövid és tömör információk kedvelőinek íme röviden a lényeg: 2023-ban ismét körbefutottam a Balatont, megvan a negyedik egyéni Ultrabalaton teljesítésem, ráadásul mindez új egyéni csúccsal sikerült, 26 óra 9 perc 25 másodperc alatt a 210 kilométeres távon.

www.futnimentem.hu >> blog 2023-05-10

Akit hosszabban is érdekel a sztori, az vegyen magához hideg élelmet és folyadékot, elkerülendő az eléhezést és a kiszáradást, mert indítom ezt a beszámolót – na jó, talán olvasható hosszúságú lesz.

Prológ

Kezdem az előzményekkel, mert ehhez a teljesítéshez kicsit vissza kell menni az időben. Tavaly júliusban elestem, szétvertem a térdem, összesen 4 hónap szenvedés, kihagyás és gyógyulás kellett ahhoz, hogy újra tudjak futni. Még pihenőn voltam, amikor beneveztem az Ultrabalatonra, novemberben kezdtem el futni, akkor eldöntöttem, hogy ez a 6 hónap elég lesz arra, hogy felkészüljek, és újra megcsináljam. Nem volt bennem kétely vagy kérdés, elkezdtem összerakni magam. Egyedül készültem, azt beszéltem meg Gabival, hogy addig nem kérek edzéstervet, míg nem érzem azt, hogy meg is tudom csinálni. Szerencsére a futótapasztalatom, az önismeretem, és az edzői tapasztalatom is segített abban, hogy mit is csináljak. A mennyiségi munkára mentem rá, azaz próbáltam sokat futni, a tempó nem érdekelt, gyorsító és feladatos edzést egyáltalán nem csináltam, csak és kizárólag könnyű futásokat. A könnyű futás az elején marhára nem volt könnyű, szenvedtem, lassú voltam, magas volt a pulzusom, de nem érdekelt, tudtam, hogy csinálni kell, és majd visszajön a forma, egyszer vissza kell, hogy jöjjön. 4 hónap kellett hozzá, hogy azt mondhassam, rendben vagyok végre. A térdem hála az égnek végig jól viselkedett, néhány alkalommal volt érzékeny, de akkor azonnal reagáltam rá, és a rehabilitációs időszakomban vásárolt lézeres és elektromos készülékekkel kezeltem. A tűzkeresztség az Omszki 50 kilométeres verseny volt, ahol szépen stabilan mentem végig, bár kedvetlenül, de a végén, mikor célba értem és 2 perccel lett gyengébb az időm a tavalyinál, tudtam, hogy megvagyok, rendben vagyok. Itt adtam vissza a gyeplőt Gabi kezébe, az alapokat összeraktam, most már képes és hajlandó vagyok feladatos edzéseket is futni, jöhetnek az edzéstervek. Nem is én lennék egyébként, ha nem stresszeltem volna be attól, hogy edzéstervem van, megint meg kellett szokni, az első két hét edzései elég gyatrák is lettek, de próbáltam magabiztos maradni.

Közben egy apróbb fizikai probléma is bejött, az utolsó saját hosszú edzésemen 3 kilométerre itthonról elestem. Igen, elestem, balfék vagyok, de szerencsésen megúsztam horzsolással és zúzódással a térdeimen, és nem ugyanott ütöttem meg magam, mint tavaly. Próbáltam viccesen felfogni: gyorsan elestem most, hogy idén többet már ne kelljen! Persze ettől még a méltóságom sérült, de ez legyen a legnagyobb bajom. Az esés következtében a mellkasom is fájt, ahogy átgurultam a vállamon, egyrészt meghúzódhatott a mellizmom, másrészt megütötte a kulacs kupakja is, úgyhogy innentől jó 2-3 hétig be-beszúrt levegővételnél, de szerencsére a kenegetéstől és tapaszolástól enyhült.

Hogy ne csak ennyi legyen a dolog, a sok üléstől fájt a hátam, a nyakam, zsibbadt a bal karom, csuklóm, ezekkel is szenvedtem, és az utolsó két hétre olyannyira bestresszeltem, nem tudom megmagyarázni, miért, hogy szívinfarktusszerű tüneteket produkáltam, szúrt a mellkasom, feszült a szegcsontomnál, fájt a hátam. Igen, ide nekem a Darwin-díjat! Nagyon szarul éreztem magam, szerencsére tudtam, hogy ha valóban szív gondom lenne, akkor az nem tartana ilyen sokáig, már kidőltem volna, és ez csak stressz – de azért kiolvastam az internetet a téma kapcsán, és igyekeztem nyugtatni magam, autogén tréninggel meditálni, lazítani. Voltak jobb napjaim, amikor azt éreztem, hogy nincs rajtam a teher, megnyugodtam, aztán másnapra megint minden bajom volt. Nem volt könnyű, és nem tudom megmagyarázni, mi okozta ezt. Nem féltem attól, hogy nem tudok futni, vagy ne érnék célba, bíztam magamban, a tapasztalatomban, a testemben, a fejemben, és vártam is, akartam is ezt a versenyt. Miruskám a verseny hetében itthon volt köhögéssel, nem ment bölcsibe, de ez nem zavart, hiszen tavaly is így nyomtuk, akkor még bölcsis sem volt.

A mélypont a verseny előtti nap volt, akkora gombóc és feszülés volt a mellkasomban, és még szédelegtem is, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem megyek sehová, és az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekorvossal Mira vizsgálata közben én is meghallgattatom magam. De aztán megráztam magam, hogy ezt csak az agyam műveli velem, igyekeztem fókuszba helyezni magam, plusz akinek lehetett, igyekeztem kibeszélni magamból a feszültséget, bőgtem egyet anyukám vállán még itthon (szegénykém így is ideges, amikor futunk, most raktam rá még egy lapáttal), meg Gabinak is panaszkodtam, és hittem, hogy minden jó lesz.

A stresszelés ellenére, vagy mellette, azt gondolom, hogy amit lehetett, megtettem azért, hogy sikeres legyen ez az Ultrabalaton. 3 alkalommal voltam a Sportkontrollban egyéni összeállítású vitamin-antoxidáns infúzión, Breyer Helga doktornő mindig tudja, miből keverjen nekem olyan koktélt, amitől aztán bírom a strapát, és fel tud töltődni a szervezetem a terhelés előtt. Voltam Vandánál (Fizioart.hu) is egy manuálterápiás kezelésen, ő megkezelte a hátam, derekam, nyakam, helyretette a csípőmet, ahogy mindig szokta, hogy fizikailag jó állapotban legyek. Kéthetente pedig járok Kriszhez masszázsra, ez az én kis kimenőm, amellett, hogy helyreteszi az izmaimat, mindig jókat beszélgetünk futásról és egyebekről.

A készülődésben viszonylag rutinos vagyok, tudtam, milyen ruhákat és cipőket akarok vinni – bár hogy a három Hokám közül a Bondiban indulok el, azt a csütörtöki bepakolásnál döntöttem el, a Clifton 8 és 9 lett a tartalék. Frissítésnek a bevált GU Roctane epres italpor, egy nagy adagos GU sós karamellás gél, 10 campfire ízű, pár kólás és egy elfekvőben lévő caramell machiatto ízű került a dobozomba, meg 10 Allrys datolyás-matchás gél. Szilárdnak sós kréker és perec került a csomagba, plusz innivalónak egy üveg citromos zéró kóla, két üveg Cappy baracklé, 7 kókuszos-áfonyás és 2 görögdinnyés Red Bull. GU elektrolit és BCAA, béta alanin és koffeintabletta került még a csomagba, biztonsági tartaléknak pár Magnosolv instant por. Nem akartam ennél jobban bonyolítani, ezek a bevált dolgok, ezekkel meg kell tudni oldani egy versenyt.
Frissítésben segíteni idén is Miki jött, most egyedül, tavaly Milánnal kísértek, de idén Milán is indult, így Miki jött velem, Milán pedig beszervezte segítőnek Andrist, a sógorunkat, neki ez volt az első ilyen „fellépése”, de hogy legyen spoiler, nagyon szuperül helytállt és jól érezte magát, szerencsére ezután is szóba áll velünk, hogy közelről látta ezt a futós oldalunkat.

Fotó: Csalló Gergő
Fotó: Csalló Gergő

1.

Csütörtökön délután maximális stressz-szinttel indultam el a Balaton felé, a gyerekeket itthon hagytuk anyukámmal, és két autóval irány a verseny. Megérkeztünk, lepakoltunk a szálláson, majd a versenyközpontban felvettük a rajtszámokat, és bandáztunk egyet. Eddigre egy fokkal nyugodtabb voltam, de már nagyon akartam, hogy induljunk már futni, hogy lemenjen rólam a feszültség. Még a szálláson átbeszéltük a dolgokat a fiúkkal, hol találkozzunk, mikor mit kérünk, hogy haladjunk előre, aztán jöhetett a pihenés. Egy hosszabb autogén tréning után sikeresen elaludtam, és magamhoz képest elég normálisan sikerült eltölteni az éjszakát. Borzalmasan rosszul alszom sajnos, pedig mindent megpróbálok, hogy jobb legyen a helyzet, hát ez van, ebből dolgozom.

2.

Péntek reggel egész jól ébredtem, összeszedelőzködtem, közben kiderült, hogy a kompressziós száram otthon maradt, no de sebaj, max veszek egyet a versenyközpontban, gondoltam. Miruska széttúrta a fiókomat, miközben pakoltam, a szár a fiókban maradt. Szerencsére nem létszükség, ha a Garmin órám vagy a nadrágom lett volna, biztos kiakadok.

A szállásnál a kocsikba pakolás közben összetalálkoztunk Paliékkal, jól megölelgettem és sok sikert kívántam neki, edzőjeként érte is izgultam, hogy jót menjen a 3. szalagjáért (spoiler: nagyon szép idővel célba ért).
A rajt előtt nem sokkal érkeztünk meg a versenyközpontba, sokáig tartott a bejutás, így szárat már nem vettem, volt viszont Gizion csoportkép, gyors pisi, majd ölelés a #csakazedzőnkmegnetudja csapattal (Bea, Gergő, Feri futóimmal), aztán beállás a rajtba, ölelés Milánnal, kis elérzékenyülés, stressz ledobása, és már mentünk is végre. Szétáradt bennem a nyugalom, hogy végre futunk, most nincs más dolgom, mint tenni a lábaimat egymás után, és másnap délelőtt visszaérni ide Balatonfüredre. Földi Zsuval kocogtunk kicsit együtt, majd Csipi mellé keveredve váltottam vele pár szót, Krausz Pityuval örültünk egymásnak, aztán felvettem egy saját utazótempót, lehúztam a rolót, és mentem előre. Az első 15-20 km szerencsére mindig eseménytelen, most is így volt, Mikivel töltöttünk kulacsot, aztán mentem tovább. Őszinte leszek, hiába futottam már jó sokszor a Balaton körül, képtelen vagyok megjegyezni a településeket, csak egy-egy nagyobb van meg, de amúgy útvonalrészletek és szakaszok simán megvannak a fejemben. Azt tudom, hogy már viszonylag hamar éreztem, hogy meleg lesz, így mondtam Mikinek, hogy az első adandó alkalommal vegyen jeget, mert kelleni fog. Szilágyi Gyulával dumáltam egy kicsit, Csepregi Ákossal kerülgettük egymást, Milán látótávolságban haladt előttem, aztán egy wc miatt mögöttem. 5:50 körüli kilométereket mentem, tudtam, hogy ennél nem kell jobban nyomni, mert hosszú a verseny, kell az energia, nem kell magam széthajtani, 100 km fölött kezdődik úgyis az egész. Zánkánál várt legközelebb Miki, töltöttünk, aztán ment jégért a révfülöpi benzinkútra, ott találkoztunk, kaptam pár jégkockát, ment a topomba előre és hátra is a hátamhoz, két jéggel meg az arcomat és a nyakamat hűtöttem. Tudtam, hogy így hűtéssel rendben leszek – ahhoz képest, hogy kb. 5-ször futottam idén rövidujjúban, és 3-szor rövidnadrágban, most igencsak befűtött a napocska. Nem baj, ez van, ezzel dolgozunk. Szépen tettem egyik lábam a másik után, és haladtam az első nagyobb pont, a Varga Pincészet felé. Ábrahámhegynél kicsit gyalogoltam, de rászóltam magamra, hogy futva gyorsabb, és meg is indultam. Érzésre elég hamar jött a pincészet, közben szólt Miki, hogy utána fog várni a kereszteződésben. Én felhúztam magam a pontig, csippantás, letotyogtam a lépcsőn, majd lent a hűvös-büdösben futottam, aztán irány kifelé – a hőmérsékletet vittem volna magammal, a borszagot nem. Odaértem Mikihez, tankolás, váltottunk pár szót, közben Andris is odajött a kocsival, mondta, hogy Milán rendben van, és irány tovább. Felkocogtam Badacsonytomajra, jött a Római út, közben Miki visszajött, hogy van egy útépítés, inkább körbemegy, majd találkozunk. Mivel teljesen rendben voltam, tudtam, hogy nem lesz rá szükségem, hogy 3-4 km-enként találkozzunk. Amennyire tudtam, megfutottam a Római utat, imádom ezt a részt, csodás a Badacsony, bár eléggé szemellenzővel mentem, és szinte csak az utat néztem a lábam előtt, fő a biztonság címszóval.


Fotó: Abai Róbert - NN Ultrabalaton hivatalos


Eszembe jutott a 2017-es UB, amikor itt nagyon rosszul voltam és szegény Nicol sétált velem, közben adagolta belém a kólát és a pogácsát, hogy ne hányjak. Dejavu-m volt kicsit, mert akkor is és most is itt találkoztam Krisszel, most szerencsére sokkal jobb állapotban voltam és minden jó volt, mondtam neki, hogy nem kérek még masszázst, korai lenne. Ezen a szakaszon egyre több páros és trió ért utol, voltak köztük ismerős arcok is, és több egyénivel kerülgettük egymást. Miki a vasúti átjáró előtt várt, kaptam a cuccaimat, és irány tovább, itt kicsit gyalogoltam a nagy ponton keresztül, majd futással közelítettem meg Szigligetet. A régi UB útvonalat hiányolom itt, szerettem a 71-es melletti bicikliutat, ehelyett most hátulról közelítjük a szigligeti várat. Az emelkedőn gyalogoltam, majd a vár mellett futásra váltottam, miután egy vérző orrú futó srácnak ajánlgattam zsebkendőt, de nem kérte.

3.

Miki a parkolóban vár, szokásos egyeztetés, pakolás, mondom neki, hogy az edericsi benzinkútnál még vegyen egy következő zacskó jeget, mert én bizony azt is el fogom fürdeni. Ezután gyorsan beugrottam a toi-toi-ba, majd a pontszemélyzet szurkolásától kísérve már menet közben rángattam fel rendesen a nadrágomat. Jött az egyik kedvenc szakaszom, ezt mindenképpen meg akartam futni, úgyhogy fókusz be, lábak be, és irány előre. Jól haladtam, előzgettem is, de sokan jöttek hátulról is, különösen örültem Lillának, aki szép mozgással ment el mellettem és a hátát sem sokáig láttam. Bencsik Nóriék vitték a következő frissítőt, itt kóláztam egyet, és irány tovább. A kanyar után pici gyaloglást eszközöltem, mert egy teherautó próbált betolatni egy beállóba, és miatta nem akartam kiugrani az útra, mint egy másik futó. A benzinkútnál várt Miki jéggel, megbeszéltük, hogy mennek előre a ponthoz Andrissal, és majd utána valahogy találkozunk. A frissítés egyébként ment, ittam, elektrolitot is vittem be, és mentek a gélek is felváltva. Gyomor és emésztés rendben, lábak mennek, minden jó volt. A Szépkilátónál a ponton megálltam vizet tölteni, és kólát is akartam inni, elég sokan voltunk bent a ponton, érdekes módon egyetlen futó volt bunkó, ő konkrétan erőből arrébb lökött, hogy menjek onnan, elég idegesen mondtam neki, hogy legyen szíves ne lökdössön, mert ugyanolyan futó vagyok, mint ő. Idegállapotban jöttem el onnan, és igyekeztem kerülni ezt a futót, hogy ne kerüljek vele konfliktusba, utálom az ilyet, amikor valaki egy bunkó.


Fotó: Abai Róbert - NN Ultrabalaton hivatalos


4.

Jött Balatongyörök, Vonyarcvashegy, békabrekegés mindenhonnan (utálom a békákat, brrrr), klassz bicikliút, meleg, napsütés, futás. Szinte üres aggyal, lehúzott rolóval haladtam, fél fülemben szólt a zene, minden oké volt. Miki várt egy beugrónál, feltankolt, megbeszéltük, hogy Keszthely a következő állomás, a nagy ponthoz menjen valahová, meg ő is egyen, igyon, pihenjen, amennyit tud. Gyenesdiáson Hernádi Lacival frissítünk a ponton, majd kis közös kocogás után szétválunk. Megvan kb. a harmada, mondjuk, hogy megvolt a bemelegítés. Jön Keszthely, csak lesem a hatalmas épületeket, és végre annyira közel a Balaton, hogy a lehúzott rolómmal is látom. Érzésre nagyon hamar átrohanok itt, máskor mindig sokkal hosszabbnak éreztem ezt a szakaszt, de már meg is érkeztem a nagy pontra, ahol Gergő és Bea fogadtak, várták a váltást. Lubics Szilvi köszöntött mosolyogva a parkolónál, ő is várta Gyurit, hogy futhasson tovább. Miki is meglett hamar, ismét feltankoltam, szerintem jó fél kiló jeget magamhoz vettem, ittam, aztán irány tovább. Közben néztem a cipőm, éreztem, hogy dörzsöl kicsit, láttam, hogy valami folt is van a felső részén, de nem tudtam eldönteni, hogy kóla-e vagy „kondenzvíz” egy hólyagból. Spoiler: mivel a folt nőtt, és a másik cipőn is lett, így rájöttem, hogy nem kóla.

Ismét összeakadtunk Lacival, elmesélte a bébiételes ebédjét, majd megkínáltam egy topomból előrántott jégdarabbal, amit örömmel elfogadott, én meg letudtam a napi jócselekedetemet. Kicsit beszélgettünk, futottunk, majd saját zenénkbe temetkezve saját tempónkban elváltak útjaink, én elléptem. Ez is egy szeretem szakasz, úgyhogy próbáltam jól megfutni. A főút mellett egy beugróból Vaczkó Zsolti és Lőrincz Olivér bukkant elő, szurkoltak és kérdezték, hogy Karcsi elment-e már mellettem, mondtam, hogy nem láttam, de innentől kezdve számítottam a felbukkanására. Hamar elértem Fenékpusztára, újabb találka Mikivel, majd pacsi Vörös Tibi futómmal, aki párosban tolta csodálatosan, hátulról pedig érkezik egy biciklin Gábor, mögötte Gergő, akit felszólítok, hogy legyen szíves utolérni és megelőzni. Kicsit dumálunk, Gergő előremegy, Gábor még marad, mesél, hogy van a kis csapat, majd elteker Gergő után. Itt nagyon klassz a bicikliút, de hiányzik a régi susnyás, ami még az autópályaépítés előtt volt itt, ahol tök sötétben toltuk anno 2014-ben és 15-ben. Most fentről éget a nap, árnyék sehol, a felüljáróra fel betolok egy gélt, aztán futok. Egész gyorsan bedaráltam ezt a szakaszt, már ott is vagyok Berény elején, Miki vár, feltankolok GU-ból, közben Olivér kérdezi, minden oké-e, van-e szükségem valamire, mutatom, hogy a legjobb cuccot tolom, úgyhogy minden jó. Megyek tovább, a berényi strandnál lövök egy képet és elküldöm a Gyerünk, anyukámos kollégáknak a nyári csapatépítő emlékére, marha jót SUP-oztunk itt (majd másnap a szintén ultrás Vidra Attiékkal eveztünk a Murán, a mi raftunk zengett az ultrás sztoriktól).

A balatonberényi nagy ponton szuper a hangulat, Sallai Attillánál csippantunk Zsuzsi emlékére, Németh Szilvi perdül elém és tölti meg vízzel a kulacsomat, Feri és Bea is itt van, váltunk pár szót, aztán megyek is tovább. Jó a kedvem, és valahogy azt érzem, most érkeztem meg az idei UB-ra – így 86 km után ideje volt. Jön a déli part, indul a buli, itt minden település összefolyik, de kezdődik a régen utált, mára megszeretett Máriafürdővel, amiről sokáig azt hittem, a világ leghosszabb települése. Most már nem gondolom ezt, elég hamar végigmegyek rajta. Kozma Zsoltit érem utol, kicsit megyünk együtt, aztán elhagyom. A következő ponton a kulacstöltés mellett kérek fél pohár meleg húslevest, isteni jó, elkortyolom a sós finomságot, majd Mikivel lebonyolítjuk a következő találkozót. Tavaly itt borzalmasan fájt a hasam, és alig haladtam, most teljesen jól vagyok, annyit érzek, hogy a campfire ízű gél nem esik jól, nehezen megy le. Itt sokan előznek, én is előzök, próbálok elmenni egy futó és a kísérője mellett, de nem tudok, a trióban futó pasival beszélgetünk, és próbálja nyomni, meg engem is biztat, hogy nyomjuk, mondom neki, hogy nem fogok miatta olyan tempót menni, ami nem esik jól, hosszú még a verseny. Miki és Andris állnak az út szélén, úgyhogy gyorsan megállok frissíteni, így nem kell meccselnem a futóval, aki amúgy 1 km múlva vált majd. Utolérem Tóth Attilát is, akinek a kísérőjével, Ernővel már rengetegszer találkoztunk, és kereste is rajtam Attilát, na most Attila is megvan, örülök neki, majd elkocogok mellette. Kigondolom, hogy majd a fenyvesi yacht klubnál bemegyek a mosdóba, de aztán ezt mégis kihagyom, pont nem kell, és nem akarom húzni az időt. Itt jó hosszú egyenesek az utak, kissé össze is folyik az egész, a lényeg, hogy haladok, 100 kilométernél megünneplem a távot a szokásos Cifra palota eléneklésével, ez már évek óta szokásom. Már nincs sok hátra, hurrá – aha, persze, de ezen ugye nem szabad gondolkodni, nem is teszem, nincs más dolgom, mint menni szépen előre tovább, futva, lendületesen, fókuszáltan. Várom, hogy Karcsi mikor ér utol, de nem jön, csak Zsoltiékat látom a kocsival, Olivér megdicsér, hogy milyen szépen mozgok, megköszönöm és tolom tovább. Közben a frissítésen agyalok, és kigondolom, hogy ha már itt van a két GU-s ember körülöttem, megpróbálok kunyerálni valami más ízű gélt, mert a campfire-t valamiért nehezen tudom legyűrni, és érzem, hogy baj lesz vele. Persze van nálam elég sok minden, azokkal is kihúzom, ha kell, frissítek rendesen, megy le minden, ami kell, nem vagyok energiadeficitben.

5.

Alsóbélatelepen Miki vár, feltankol, bemegyek a zöld bódéba (mindegyik toi-toi imbolyog!), utána rendbe rakom még magam, indulok tovább, amikor meglátom Karcsit. Hát megelőzni futva nem tudott, ezért utánam jött autóval, haha. Korábban váltottak, mert már nem volt jól – és ha már itt dumálunk, szépen letarhálom géllel, ad három kiwiset meg egy csomag dinnyés gumicukrot, elpakolom, és megyek tovább, őket innentől kezdve már nem látom, de a kapott cuccok később mondhatni életmentőnek bizonyulnak.


Fotó: Abai Róbert - NN Ultrabalaton hivatalos


Jön Fonyód, előtte a part mellett megy az út, csodás a Balaton, gyönyörű a látvány, szívem szerint megállnék magamba szívni a látványt, de nem lehet, haladni kell, most nem szépet nézni jöttem, hanem futóversenyre. A fonyódi nagy pontnál ott van Andris és Milán, én haladok tovább, hosszú egyenesen, part mellett, meg kicsit feljebb, ez a rész eléggé összefolyik, haladtam szépen, ez a lényeg. Eltelt 12 óra a versenyből, a felét bedaráltam, és közeledett az este, az éjszaka, a barátom, vártam, hogy elkezdjen sötétedni, és szokásomhoz híven feléledjek és elkezdjek futni. Mondjuk eddig is klasszul haladtam, különösebb probléma nélkül, fókuszáltan. Megyek, megyek, megyek, közben találkozom előbb Szilvi, majd Márti futóimmal is, begyűjtök tőlük egy-egy nagy ölelést.
Ahol vár Miki, ott töltök, pakolok, beszélünk kicsit. Lábon kihordok egy enyhe sírásos pánikrohamot, de gyorsan rendbe szedem magam. Egy helyen leülök a csomagtartóra kicsit, pont akkor jön Milán és megelőz, jól mozog, örülök neki. Én is haladok tovább, közben besötétedik, Balatonlellén Miki rámaggatja a láthatósági mellényt, karszárat is kapok, hogy ne fázzon a karom, meg a lámpát, hamarosan kapcsolnom is kell, itt a sötét. És érzem, hogy kókadozom. Este 10 óra sincs még, és rohadt álmos vagyok, de menni kell és legyőzni ezt az érzést. Futok, mögülem valaki hajrá Hankázik, Vida Gábor az, Németh Szilvi párja, hajrázom én is neki, elsuhan mellettem. Rátapadok egy futóra és egy biciklisre, megyek mögöttük, szépen egy ritmusban mozgunk, a srác térdhajlata fölött lévő világító mintát figyelem és fókuszálok. Lehet, hogy kicsit idegesítem, de nem zavar el, megyek mögöttük, pár szót váltunk, aztán pont amikor gyaloglásra vált, engem vár Miki, és együtt indulunk tovább. Menetelünk szótlanul, hallgatom a bicikli halk nyikorgását és nem gondolok semmire. Egyszer valahol elhagyjuk egymást a párossal, megyek egyedül a tök sötétben, ezt szeretem legjobban az ultrafutásban, menni egyedül a sötétben, magammal lenni. Tudom, fura vagyok. Az itteni településeket nem tudom, melyik melyik, szerencsére nem kell különösebben tájékozódnom, csak követni az útvonalat és körbefutni a Balatont.

Földvárnál ismerős arcot pillantok megy egy kisbusznál, jól rá is kiabálok, Marcsinkó Peti az, nem tudom, felismert-e, úgyhogy be is mutatkozom neki. Nem sokkal később elfut mellettem, mondja, hogy vett Hokát (végreeee!), én meg nagy okos edzőként szólok neki, hogy emelje jobban a térdét, majd ahogy ezt kimondom, korrigálok, hogy fusson, ahogy jólesik, itt én is futó vagyok és nem kérte, hogy véleményezzem a futását. Jól otthagy, meg is érdemlem, haha! A frissítőn van meleg húsleves, kérek egy fél pohárral, elkortyolom, ez is nagyon finom. Felnézek, és meglátom a Szántód táblát, jöhet a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” középiskolás osztálykirándulásos szlogen. Menetelek tovább, Miki frissít, és suhanunk tovább. Itt már toltam koffeintablettát és Red Bullt is, éreztem, hogy nagyon álmosodom, nem akarok megzuhanni, és mérges is vagyok, hogy ilyen korán ennyire be akarok kómázni, még akkor is, ha rohadtul nem vagyok kipihent.

6.

Hát itt a mélypont, helló, korán jöttél bmeg. Zamárdiban vagyok, vonszolom magam a következő pontra, Andris elgurul mellettem a kocsival, kérdezi, mi a helyzet, mondom, hogy szarul vagyok, de majd jobb lesz. A ponton csippantás után célba veszem az épület wc-jét, bemegyek, mosakszom, de szívem szerint aludnék egyet a wc-n. Kihúzom magam, megyek a parkolóhoz, keresem Mikit, ő nincs ott, de Andris igen, segít, ad kólát, hívja Mikit, hogy hol van, én közben leguggolok egy táblába kapaszkodva és igyekszem összeszedni magam. Andris mondja, hogy Miki itt van a közelben, de elnavigálta a gps, jön, úgyhogy továbbállok. Elkezdek megenni egy gélt, három részletben három borzalmas öklendezés mellett sikerül letuszkolnom, masszív hányingerben vagyok a szédelgés és gyaloglás közbeni elalvás határán. Gyalogolok tovább, próbálom összeszedni magam, de ez most igen szar. Egy kocsinál ismerős arcot fedezek fel, meg is szólítom, Csiszi az, edzőire jártunk együtt, most egy párost kísér, picit beszélgetünk, majd irány tovább.

Nem sokkal később Miki satuzik mellettem, végre itt van, lerogyok a csomagtartóra és csukott szemmel dőlök el, Miki meg is ijed, mi van velem. Kb. 90 százalékig alszom, de valamit motyogok, valamennyit pihenek, aztán Miki felállít, iszom Red Bullt, lépek kettőt, de nagyon szar, Miki mondja, hogy üljek be hátra és pihenjek még, de nem, nem akarok, ha beülök, ott ennek a versenynek vége. Kérem, hogy sétáljon velem, menjünk tovább, jobban leszek, tudom. Gyalogol velem párszáz métert, magamhoz térek valamennyire, visszaküldöm a kocsihoz, hogy guruljon utánam és maradjon a közelben. Elindul vissza, én pedig pár lépés után sugárban kihányom a nemrég megevett gélt. Óriási megkönnyebbülés, na és felébreszt, az biztos. Huhh, jobban vagyok, rendben leszek, megnyugszom, nem ment el ez a verseny, és nem fogok fejjel beleállni a betonba sem. Miki utolér, kérek nedves törlőt, rendbeteszem magam, iszom még, és elkezdek kocogni. Újratöltés kell, de először pihennie kell a gyomromnak, és most áldom az eszem, hogy kunyeráltam gélt Karcsitól, mert szükségem lesz rá. De összeszedem magam és futok, ez a lényeg.

7.

Jön Siófok, tavalyi nagy mumusom, amikor azt éreztem, hogy soha nem lesz vége és soha nem jutok túl rajta. Most a fókuszom az újratöltésen van, víz, perec, kóla, Red Bull a menü egyelőre, és a haladás. Tudok futni, egész jó tempóban, Nagy Hajnival és bringás párjával kerülgetjük egymást, aztán Hajni elfut, szerencsére nem demoralizál, magammal küzdök. A nagy pontnál János fogad, hogy a lila lány mosolyogva fusson, Lajos pedig edző asszonynak hív, kulacsot tölt, és még kólát is kapok, miután közlöm, hogy most hánytam (milyen rendes vagyok, hogy megosztottam vele ezt az infót, ugye?). És irány tovább, nem alibizek sokat szerintem, a haladás a cél. Az utcákon néha el kell kanyarodni, de amikor necces lenne a szitu, pont jön valaki, és együtt találjuk meg a jó útvonalat. Feleszmélek, hogy már a Sió-csatornán kelek át, ezután előzök egy egyéni lányt, aztán máris baktatok a Beszédes József sétányon, felidézve a BSI félmaratonokat. Na ez itt bazihosszú, de egyszer a leghosszabb lófasznak is vége van, ugyebár. Szabadisóstónál vár Miki, kicsit megint leteszem magam a csomagtartóra, de már nem dőlök el, jól vagyok, közben egy görényt is látunk átszaladni az úton és eltűnni a vasúti zajvédő fal túloldalán. Tudok újra frissíteni rendesen, mennek a gélek is, az ajándék gélek segítenek, és találok még kólásat is, meg a datolyás is lemegy, nincs gond szerencsére.

Itt megint egy hosszú egyenes szakasz vár, ráadásul alattomosan emelkedik, nem baj, menni kell, majd a világosi emelkedőn pihenek, haha. Utolérem Hajniékat és el is hagyom őket, túl sok ember nincs körülöttem. Kettőt pislogok, Miki megint vár, majd ott állok a világosi emelkedő előtt, és válogatott káromkodások közepette felhúzom rajta magam.

160 km már a lábaimban, de megyek rendületlenül, tudok futni, bőven 7 percesen belül van a futótempóm, és spanolom magam, hogy minél többet fussak, hogy jobban haladjak. A Red Bullt tolom magamban mindig, amikor Mikivel találkozunk, meg a vizet is, és ettől sokszor kell megállnom, de gyorsan intézem a folyó ügyeimet, és menetelek tovább. Itt több futóval is találkozunk, egymást húzzuk-toljuk szó nélkül, mindenki magával foglalkozik, de szerintem motiváltuk is egymást. Az aligai pont után Miki megint frissít, aztán betérek a sötét szűk utcába, ahol tavaly tök egyedül haladtam, és fogalmam nem volt, milyen hosszú az a rész, azt hittem, sosem lesz vége. Most vannak mások is, nem egyedül megyek, és viszonylag hamar ki is érek az akarattyai körforgalomhoz. Miki felpakol, megbeszéljük, hogy menjen körbe a főúton és a Honvéd Üdülőnél találkozzunk. Kittivel pacsizunk a ponton, Zsoltit várja hatalmas mosolyával, engem is feldobott a jókedve.

Legurulok a Bercsényi lejtőn a tök sötétben, majd célba veszem Kenesét. Tavaly itt nagyon rossz volt, fel volt túrva az út, idén tükörsima aszfalt, fantasztikus park, épületek, csak lesek, hogy mi ez, szívesen nézelődtem volna, de ugye dolog van. A kenesei Honvéd Üdülőnél mindig nagyot dobban a szívem, Milcsire, 11 éves nagyfiamra gondoltam. Feldöcögtem a dombon, majd le az üdülő bejáratához, ott kértem a pulóveremet, addig pólóban és karszárban mentem, de éreztem, hogy fázom, és beöltözve haladtam tovább. Tudtam, hogy hamarosan napfelkelte, tavaly is a kenesei ponton ért el, de nem tudatosult bennem, hogy kb. ugyanúgy állok, mint tavaly. A ponton leadtam a lámpát és láthatósági mellényt Mikinek, és kértem egy fél adag húslevest. Tudtam, hogy innen már nincs sok hátra, de az a nem sok még nagyon sok. Nem számolgattam, csak menni akartam, haladni, minél gyorsabban. Jött a kiserdős rész, ezt igyekeztem megfutni, sikerült is, a végén Mikivel találka, aztán hajrá tovább. Csőre Ernőék ismét felbukkantak, Attila ismét a közelben volt, ő a legtöbb UB teljesítéssel rendelkező magyar futó.


Fotó: Abai Róbert - NN Ultrabalaton hivatalos


8.

Bedöcögtem Fűzfőre, tavaly itt a kanyarban a parton fáztam nagyon, készültem, hogy idén is hideg lesz, de nem volt, ellenben egy örökkévalóság volt, mire átvergődtem magam ezen a településen – idén nekem Fűzfő volt a leghosszabb balatoni település. Milán már a kocsiban ült, sajnos kiállt, pityeregtem is egy kicsit miatta, mert annyira szerettem volna, hogy jót menjen és ismét mindketten célba érjünk. Kivonszoltam magam végre a 71-es mellé, és gyors fejszámolással megállapítottam, hogy 25 km van hátra. 25 rohadt hosszú kilométer. Menni kell, csinálni kell, és akkor elfogy, csak daráljuk le. A talpaimat már éreztem, a lábujjamon lettek hólyagok, de szerencsére nem fájtak, izomzatilag nagyon jó állapotban voltam, nem fájt semmim, tudtam futni simán, nem is lassan, normális mozgással. Éreztem, hogy az erőm kevesebb, úgyhogy kell a szénhidrát, amit tudtam, toltam befelé, de talán még több kellett volna. Meneteltem, fogytak a kilométerek, haladtam a cél felé. Kissé utáltam az egészet. Na jó, nagyon, utáltam és untam, de nem baj, van ilyen. Almádi elején egy csapatban futó lánnyal haladtunk együtt, de bokrozás miatt leváltam róla, majd a strandnál levettem a pulcsit és tiszta pólót vettem, jön a célegyenes, jó hosszú, de jön! Már nincs sok hátra, ki kell bírni és menni kell előre, így is tettem, fókusz bekapcs, és hajrá.

Lindával kerülgettük egymást, aztán a végén elhagyott, ahol már nem voltam olyan lendületben. Végre elértem Csopakra, itt már tényleg nincs sok hátra, a pont előtt Csipi úgy ment el mellettem, mint aki egy laza 10-es kocogást kezd meg éppen, jó lett volna ritmust váltani vele, de nem ment. Csopakon kicsit próbáltam regenerálódni gyaloglással, aztán erőt gyűjtve nekiálltam futni – felkocogtam az emelkedőkön is, persze a tetején síkon már nem ment a futás, így jár az okos futó, de mindegy is, végre Füreden voltam, yessss! Legurultam az utolsó nagy lejtőn, ahol Móni jött szembe velem bicón, kicsit beszélgettünk, de nem voltam túl közlékeny már, mesélte, hogy Pali beért, ő pedig kísérte, ez jó hír volt. Mikivel még egy utolsót találkoztunk, aztán irány a cél!

9.

Tavaly ezt a szakaszt keményen megfutottam 6-os tempóban, most is jó lett volna ez, de nem ment, és ettől elég bosszús lettem. Mentem, ahogy tudtam, de a Tagore sétányon bele kellett gyalogolnom, aztán megráztam magam és kocogtam, de nagyon lassan haladtam. Nem akartam elhinni, hogy itt vagyok 3 km-re a céltól, és nem haladok. Utolért Attila és meg is előzött, az őt kísérő Bélával pacsiztunk egyet, igyekeztem menni Attila után, hogy ne menjen el nagyon, húzatni akartam magam. Nehezen, de odaértem a körforgalomhoz, és elindultam felfelé a köves részen, közben ránéztem az órámon az eltelt időre, és nem akartam elhinni, amit látok! 26 óra 8 percnél jártam! Tavaly 26:10-et mentem, az nem lehet, hogy most jobbat menjek, hogy van ez? Lecsippantottam a célnál, és kocogtam a kék szőnyegen.

10.

András bemondta a nevem a célban, én pedig ráfordultam a célkapuhoz vezető szakaszra. A kordonon kívül ott állt Milán, Miki, Andris, Gabi, én pedig a mosolygásból sírásra váltottam. Soha nem sírtam még célba éréskor így, de nem tudtam visszatartani, kitört belőlem. Nem tudom, hogy ezt hogy csináltam, hogy a francba sikerült ezt a versenyt szinte ugyanúgy lehozni, mint tavaly, és még javítani is rajta.

26:09:25. 1 perc 11 másodperccel mentem jobbat, mint tavaly. Szerintem a semmiből. Nagyobb mélypontom volt most, mint tavaly, de egyébként stabilan és összeszedetten tudtam haladni, mégsem számítottam egy ilyen eredményre. Úgy indultam neki, hogy célba akarok érni, ha sikerülne csak 1-2 órával gyengébbet futni, mint tavaly, akkor már elégedett lennék. De az, hogy nem agyaltam közben semmin, csak mentem előre, és igyekeztem a lehető legjobban haladni, nem alibizni, a problémákat gyorsan megoldani, és ez így sikerült. Boldog vagyok, és azt hiszem, elégedett is. Nehéz volt, a végén már inkább utáltam, mint szerettem, mert nem úgy haladtam, ahogy épp jónak gondoltam volna. De egyéni csúccsal zártam a negyedik sikeres Ultrabalatonomat, úgyhogy nincs okom panaszra. Miki tökéletes segítő volt, mindent adott a kezem alá, és a nehéz szituációban helyén volt az esze, nem esett kétségbe, hanem a lehető legjobban segített. Kisöcsém, szeretlek, és köszönök mindent! Bár a célban azt gondoltam, hogy ez itt ennyi volt, de szerintem jövőre jövünk az ötödik szalagért!


Fotó: Szabó Áron - NN Ultrabalaton hivatalos

Záróbusz

Ez az Ultrabalaton egy fontos mérföldkő volt számomra. 1 éve nem futottam hosszú ultrát, 50 kilométer volt a leghosszabb távom. Kihagytam egy csomót tavaly, és mégis vissza tudtam hozni magam. A testem képes rá, a fejem képes rá, tud futni, velem van. Megyek tovább, mert dolgom van még. Majd arról is mesélek!

Köszönöm mindenkinek a drukkolást és a segítséget! Milán, Milcsi, Mira, szeretlek titeket, köszönöm, hogy vagytok és támogattok mindenben, vagy legalábbis elviselitek, hogy ilyen anyátok van. Anyukám, köszönöm, hogy örökös gyerekvigyázóm vagy, míg az őrületeimet csinálom. Miki, köszönöm, hogy jöttél velem! Gabi, köszönöm, hogy az edzőm vagy, illetve hagyod, hogy a magam edzője legyek, amikor arra van szükség!

Köszönöm a fizikai „támogatás” Krisz, Vanda, és Sportkontroll Team!
Andris, köszönöm, hogy vigyáztál Milánra!

Köszönöm a Hanka Teamnek, hogy az edzőtök lehetek, a Gizionoknak a szurkolást, a Gyerünk, anyukám! csapatának, hogy köztetek lehetek, és köszönöm a Garminnak, hogy a legjobb órákkal futhatok!

És most megyek aludni, mert a 3 éves alváshiányt soha nem fogom behozni!


Fotó: Szabó Áron - NN Ultrabalaton hivatalos


FUTNI MENTEM

IMPRESSZUM SZERZŐI JOGOK JOGI NYILATKOZAT