Az volt a fogadalmam, hogy akkor írok majd újra, ha már túl vagyok 10 fájdalommentes futáson – és ez megvolt, sőt, bőven túl is teljesítettem!
Ott hagytam abba, hogy volt már pár futásom, de hamar gondokat tapasztaltam, és a jobb lábam nem bizonyult alkalmasnak a futásra. Igyekeztem rá gyorsan reagálni, ezért elmentem
Vandához, aki kezelt és kaptam tőle gyógytorna gyakorlatokat, emellett ráfeküdtem a törzsizmaim erősítésére is. Ez június legvégén volt.
Nem futottam egyáltalán, csináltam a gyakorlatokat, hengereztem, nyújtottam, erősítettem. A lábam javult, egyre inkább éreztem, hogy képes megtartani a testsúlyomat, ha ránehezedem fél lábon, azaz ha becsapódom egy futólépésnél, akkor talán nem fogok összeesni, gyaloglásnál teljesen fájdalommentes volt. Egy hét után „rápróbáltam”, milyen, futás közben nem volt semmi különös, csak enyhe fájdalom, másnapra viszont teljesen beállt a lábam, újra éreztem ugyanazt a fájdalmat, így ismét pihenőre ítéltem magam, és nyomtam tovább a gyógytornát és társait. Közben próbáltam nem elkeseredni, és az erősítésben kiélni magam, már amennyire lehet. Erről csak annyit, hogy jobban megy a fekvőtámasz, mint a terhesség előtt, és ki tudom nyomni egy kézzel azt a kettlebellt, amit annak idején nem tudtam.
Bíztam benne, hogy elmúlik a fájdalom, és helyre tudom magam hozni belátható időn belül. Ami fura volt, hogy ha letérdeltem és megpróbáltam ráülni a sarkamra, a jobb oldalon nem tudtam letenni a fenekemet, mert totálisan feszült a vádlim és fájt az egész hátsó része a lábamnak. Úgyhogy elkezdtem alaposan kimasszírozni a jobb hátsó láncot, és kitaláltam, hogy ideje Kriszt is meglátogatnom egy jó masszázsért. Óriási szerencsém volt, mert amikor felhívtam, hogy időpontot kérjek, épp másnapra volt egy lemondása, én pedig lecsaptam rá. Szeptember óta nem voltam nála, nem számítottam semmi jóra, már ami az izmaim állapotát illeti, de sem a hátam, sem a lábaim nem voltak olyan rossz állapotban, így nem haltam meg a masszázsasztalon, hanem jó volt. A masszázs után azt éreztem, hogy teljesen jó minden, a sarokra ülés is ment fájdalom nélkül, így eldöntöttem, hogy még adok magamnak 3 napot, megy tovább az addigi rutin, aztán jöhet egy tesztfutás.
11 nappal az előző, még fájó futás után újra kimerészkedtem. ÉS NEM FÁJT SEMMI! Persze ilyenkor kapna el a gépszíj normál esetben, most viszont okosan viselkedtem (buksisimi magamnak!), és egyrészt csak keveset futottam, másrészt kötelezően pihentem egy napot a következő futás előtt. Szerencsére az a futás is problémamentes volt, úgyhogy a lelkem mélyén elkezdtem örülni, hogy jó lesz ez. Közben arra jöttem rá, hogy ha nem totyogok, hanem normális ellépésre törekszem, emelem a lábam, és fokozom a tempómat, akkor sokkal jobb minden. Eddig nem mertem odalépni rendesen, hanem csak szépen óvatosan kocogtam, emiatt viszont nem emeltem a lábam, máshogy mozogtam, akár ez is hozzájárulhatott a gondokhoz. Most viszont 6 perces tempóban elkezdtem futni, és bár a keringésemet ezáltal nagyobb munkára kényszerítem, a mozgásom sokkal összeszedettebb lett, mint a 6:30-6:50-es kocogás alkalmával.
Július második felére nagyjából összeállt a futómozgásom (van még mit javítani rajta persze), megerősödött annyira a törzsem, hogy jobban tudjam magam tartani, és jobban menjen az ellépés is. Szépen apránként elkezdtem növelni a távot is, de csak fokozatosan, 4, 5, 7 kilométerekkel haladtam előre, majd jött a 8, 10, és végül legutóbb a 12 km is.
Heti 3 futást sikerül rendszeresen beiktatni, és néhány egyedül futás után Mira társaságában is elmentem edzeni. A kis hordozót már kivettük a babakocsiból, most már egy ideje a rendes fekvőfelületen pihen a kis hölgy, így könnyebb a kocsi és más a súlypontja is. Még az egykezes toláshoz újra hozzá kell szokni, de pont emiatt csinálom az antirotációs törzsizom erősítő gyakorlatokat, hogy ne forgassam bele a felsőtestem.
A babakocsis futásról annyit, hogy Mira szereti, kb. 3 perc után ugyanúgy elalszik, mint séta közben. A babakocsit igyekszem egyenesen tolni, nem rángatni, jó minőségű utakon futok vele, így nem rázom szét a kislányomat, nem lesz tőle semmi baja. Nem érzem magam felelőtlennek, hogy egy 3 hónapos, fekvő babával futok, mert nem futok vele gyorsan, figyelek rá, megállok, ha kell, ergo remélem, hogy semmi kárt nem teszek benne, főleg, hogy jó minőségű babakocsival sportolok, amit erre találtak ki. Szerencsére már elfogadott annyira a babakocsis futás, hogy nem szól be senki, mint 8 évvel ezelőtt Milcsinél (aki 6 hetes korától másfél éves koráig babakocsizott velem), hanem jellemzően elismerő pillantásokat, mosolyokat és integetéseket kapunk, bármerre is járunk együtt.
Egyébként ez a 6. hét, hogy „rendesen”, fájdalommentesen futok, és építgetem vissza magam. Most az egész futás egy nagy flow számomra. Örülök, ha mehetek, jó babakocsival is, de még jobb egyedül, nem zavar a 30+ fok, max a pára tud durva lenni, megyek reggel, délután vagy estefelé is, vagy amikor megoldható, csak hadd menjek. Szépen apránként növelgetem a megtett távokat is, de nem akarok nagyon rohanni, inkább a 10-15 kilométer körüli távolságot szeretném stabilizálni a következő hetekben. Erősödöm, javul a tempóm, megy lejjebb a pulzusom, egyre inkább érzem magam újra futónak. Amilyen rosszul indult az újrakezdés, olyan jól alakul most minden, nagyon szeretném, ha ez így is maradna, és ilyen szépen tudnék haladni és fejlődni. Igyekszem a nagy elvárásaimat még félretenni, és nem gondolni arra, hogy miket csináltam korábban, milyen formában voltam, milyen távokat és tempókat futottam.
Hosszú lesz még az út, amin végig kell mennem, de állok elébe, végigjárom újra a szamárlétrát, és újra felhozom magam egy olyan szintre, amivel elégedett lehetek. Szépen csinálom a futóedzéseket, figyelek a nyújtásra, hengerezésre, gyógytorna gyakorlatokat is végzek, és nem hanyagolom el az erősítő edzéseket sem. Tudom, hogy lesznek nehézségek, de érzem magamban az erőt, hogy újra a régi lehessek, vagy akár még jobb a régi önmagamnál.
