A 2017-es Spartathlon óta nem futottam ultrát - lassan másfél éve. Jó régen volt. Tavaly a leghosszabb távom egy
maraton volt, az is borzalmasan sikerült, ezen kívül mindössze 2 másik versenyen indultam, két mátrai terepfutáson. Kellett már egy aszfaltos, ami ultra is - így amikor megláttam a szekszárdi 6 órás versenykiírást, kb. el is dőlt, hogy ott a helyem. Jó a tavaszt versennyel indítani, és a 6 óra egészen jó választásnak tűnt. Szekszárdon még sosem voltam, Márkus Öcsi által szervezett versenyen sem, de mivel csak jókat hallottam Öcsiékről, így biztos voltam benne, hogy a Sixárd 6 órás is jó lesz.
Az
edzéseim januárban és februárban egészen jól mentek, bizakodó voltam. Egyetlen aggasztó dolog volt, az emésztésem, a verseny hetében ugyanis mindenféle okok miatt ment a hasam, hajnalonként arra ébredtem, hogy görcsölök, és bár mindenféle praktikát bevetettem a jobbulás érdekében, csak átmenetileg javult a helyzet. A verseny reggelén is éreztem, hogy nem százas a hasam, de igyekeztem ettől függetleníteni magam és amennyire lehet, rendezni a helyzetet.
Kissé feszülő hassal, de lelkesen és motiváltan vágtam neki reggel 9-kor a szekszárdi városközpontban kijelölt 1 kilométeres körnek. Nagyon régen voltam utoljára körözősön, és eddig mindig elrontottam valamit a frissítésben - most az volt a terv, hogy életemben először ezt nem teszem meg. Anita vállalta, hogy frissít minket, az összekészített dobozomba beraktam az elmúlt két hónapban tesztelt és bevált
GU cuccokat - Roctane italpor, Roctane és sima gél -, mellé egy citromos kólát, egy kókuszos Red Bullt, és egy kis papírkára leírtam, hogy mit tervezek. Nem volt semmi extra, a Spartathlonon bevált 1 gél óránként, és a 2-3 kilométerenkénti iszogatás - ehhez kellett Anitának adogatnia a kulacsomat, meg a géleket a kezembe nyomnia. Vizet és egyebet a frissítőasztalról terveztem venni.
Motivációban nem volt hiányom, jó zenéket bekészítve zenehallgatós futást terveztem. A rajt után próbáltam nem nagyon nyargalni, de nagyon vittek a lábaim, és nem tudtam magam annyira visszafogni, mint amennyire lehet, hogy kellett volna. Az első három óra szinte eseménytelenül telt, 5:20-5:25-ös átlaggal haladtam, bár a hasam görcsölgetett, de jól mentem, a frissítésem rendben volt, ettem-ittam, Anita tökéletesen adagolt mindent, még a géleket is olyan ízsorrendben kaptam, ahogy azt elgondoltam.
30-35 kilométer között a hasam egyre jobban kezdett mocorogni, feszülni, egyre diszkomfortosabb volt. Próbáltam megbeszélni magammal, hogy még a maratonig ki kéne húznom a wc látogatást, mert kinéz egy maratoni PB, de a hasam nem akarta. Így a 35. kilométernél célba vettem a toitoi-t, és kis időzés után próbáltam tovább döcögni. Nem volt túl jó érzés, eléggé lelassultam, szenvedős volt, eléggé fájt a hasam, görcsöltem.
A frissítést egy picit próbáltam redukálni, így a 4. gél elfogyasztását kissé elhalasztottam, és a frissítőasztalról vettem el sós krékert és vajas kenyeret, de ezek nagyon nem estek jól, úgyhogy nem erőltettem őket. Kólát ittam, az gyomorilag rendbetett, de lejjebb még mindig fájt a hasam.
Izomzatilag teljesen rendben voltam, nem fájtak a lábaim, tök jól tudtam (volna) futni, a mozgásom nem volt görcsös, viszont a hasam nagyon fájt. Persze az energiabevitelre szükségem volt, így felpattintottam a Red Bullomat, és körönként 2-2 kortyokat ittam belőle, majd egy fél körös gyaloglással a letolt gélnek is sikerült szívódnia anélkül, hogy alul távozni akart volna.
A 4. órára nagyjából sikerült összébb kaparni magam. Fejben nem volt gond, megbeszéltem magammal, hogy már nem fáj annyira a hasam, lehet vele futni, és sikerült 5:40-5:50-es tempóval haladnom. Voltak jobb és rosszabb köreim, de a toi toit már nem kellett meglátogatnom szerencsére. Mindenképpen 60 km fölött akartam menni, az volt a minimum eredmény, amiért jöttem. Az utolsó 40 percet Karcsival együtt futottam, így kevésbé koncentráltam arra, hogy mennyire fáj a hasam, a vége előtt másfél körrel pedig Milánt is sikerült begyűjteni, így vele is futottam kicsit együtt.
A vége 62,1 kilométer lett, 1 kilométerrel maradtam el a
PB-mtől, és bár nem volt tökéletes és optimális futás, de összességében elégedett vagyok (bár ebben a futásban egy 65-66 is benne volt). Izomzatilag, lábilag tökéletesen egyben voltam, a kedvem, a fókuszom végig a helyén volt, és hogy 35 km-t ennyire jól meg tudtam futni az elején, bizakodásra ad okot. Nem fáradtam el, nem volt hányingerem, volt energiám, a felmerülő problémát a körülményeimhez mérten jól tudtam kezelni, nem estem miatta szét. A szinte új (12 kilométeres) Hoka Elevon nagyon jól szuperált, kényelmes, gyors cipő, és az új Compressport zoknim és rajtszámtartóm is bevált.
Azt gondolom, hogy az UB-n ezt a tapasztalatot jól fogom tudni hasznosítani. A törzs- és felsőtest erősítésre jobban rá kell mennem, mert ezt sajnos időhiány miatt nem kicsit hanyagoltam el, és lenne mit erősítenem magamon. Az emésztési gondok okát tudom, és ezt is igyekszem megoldani, hogy 2 hónap múlva egy erős, stablil
Ultrabalatont tudjak futni. De a lényeg, hogy visszatértem, ismét, jó volt versenyezni, ismerős futókkal találkozni, szerettem mindenestül az egészet.
Fotó: Szaszafotó / Sixárd
