Kicsit nehéz most elkezdeni ezt a beszámolót a Korinthosz 80 km-es távjáról, de belevágok, aztán lesz, ahogy lesz, jön, ami jön. Messziről kell indulnom megint, de így lesz értelme a történetnek, azt hiszem, de azért igyekszem rövidre fogni, amennyire lehet.
A tavaly szeptemberi
Spartathlon feladás után eléggé magam alatt voltam, de próbáltam összeszedni magam, amennyire lehetett, és újult erővel csináltam a felkészülést az idei évre. Ismét neveztem, mert szerettem volna visszamenni lendületből, és bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Versenyre nem vágytam tavasszal, egy nevezésem volt az Ultrabalatonra, igyekeztem magabiztosan odaállni és hinni abban, hogy egyszeri alkalom volt a Spartathlonos sztori. Sajnos nem így lett, ugyanúgy megadta magát a gyomrom, és az
Ultrabalatont sem sikerült befejeznem. Ez adott egy nagy döfést, hogy sajnos nem foghatom a szerencsétlenségre és a véletlenre a történteket, ezt bizony én rontottam el, mindkétszer, és rá kell jönnöm, hogy hol, mit és mikor. Úgy éreztem, a pokolban vagyok, és ekkor még nem is sejtettem, hogy ennél még rosszabb dolog is történik majd velem, ami mellett eltörpül mindenféle versenyfeladás rossz élménye.
Május végén elvesztettem Apukámat. Pokol a köbön. Elment egy ember, aki biztos pont volt az életemben, és olyan dolgokat kellett és kell megélnem, amiket azt hittem, hogy sosem kell. Nem akarom részletezni, mennyire szar. De menni kell tovább, mert ő sem akarná, hogy ne így legyen, a gyerekek, a család, a munka miatt menni kell tovább. A futás összetart, de edzéstervvel edzeni nem tudok, csak futni, magamtól, magamnak, amennyit épp kedvem van, hátha valamit segít. Közben próbálok úgy csinálni, mint aki rendben van, de belül szétszakadok, ahogy telik az idő, úgy tudatosul, hogy ez végleges, hiába tagadom, hogy ez egy hülyeség és nem történt meg. Megyek, csinálom a dolgom, és lesz, ami lesz.
Az UB kiszállás után – bár kisorsoltak és mehettem volna – elengedtem az idei Spartathlont, így nem lehet odamenni, hogy nem tudok rendesen frissíteni, nem csinálok még egyszer hülyét magamból, most nem, összerakom valahogy magam, aztán majd egyszer visszamegyek, mert dolgom van még ott. És jó, hogy így döntöttem, mert az idei nyár nem az edzésről szólt, hanem a terápiáról, nem tudom, mennyire tudtam volna tisztességesen felkészülni. Kockázatos játék lett volna, persze ha neveztem volna és be is fizetem, akkor minden erőmmel azon lettem volna, hogy összerántsam magam és a legjobb formámban menjek, de jobb ez így, nincs bennem szomorúság vagy hiányérzet.
És akkor hogy lett ebből Korinthosz? Úgy, hogy a Garmin támogatja ezt a versenyt, meg engem is, így kaptam lehetőséget nevezni a Garmin jóvoltából. Tavaly is volt erre lehetőség, de őszintén, eszem ágában nem volt odamenni az augusztusi hőségben a gátra futni, csak Milánt kísértem autóval a 160-as távon, az is kemény volt. De mivel kiderült, hogy ez az utolsó Korinthosz rendezés, és nem lesz többet, úgy éreztem, hogy nekem is ott a helyem, nehogy már legalább egyszer ne húzzam magam végig ezen a versenyen. Szerencsére a leghosszabb táv 80 km lett, így nem kellett a 160-ra neveznem. Egyébként az UB kudarc és a veszteség miatt el is felejtettem, hogy én neveztem, csak később eszméltem rá, hogy nekem lesz egy versenyem.
Szerencsére elég rendesen sikerült futnom, heti 70-90 km-ek összejöttek, a június és a július meglepően jól sikerült, jó érzésekkel, csodálatos pulzusértékekkel, a meleget kifejezetten jól bírva és hamar akklimatizálódva mentek az edzések. A Korinthosz miatt nem izgultam, valahogy nem tudtam komolyan venni ebben a mostani helyzetben, úgy voltam vele, hogy odamegyek és lefutom, bármi is van, erre képes vagyok, az évek meg a rutin segíteni fog, a gyomrom meg mindig 120 km fölött kezdett el durvábban szórakozni, csak kibírom majd. Persze augusztus elejére kezdett kicsit nehezebben menni megint a futás, elcsesződött ismét az alvásom, és még egy kisebb izomproblémát is sikerült begyűjtenem. De ezek sem ijesztettek meg, úgy éreztem, hogy megoldom majd, amit kell. Azért akartam menni, hogy célba érjek, és lehetőség szerint élvezzem a versenyt, más célom nem volt. Azt beszéltük meg, hogy családilag megyünk, Milán és a gyerekek fognak kísérni és frissíteni, ilyen még sosem volt, és sosem vágytam rá, hogy a gyerekek ott legyenek versenyen, most viszont jó érzés volt erre gondolni, hogy együtt leszünk.
A frissítést az edzéseken újfajta dolgokkal próbálgattam, elég jól is ment minden, így ezeket terveztem a versenyen is alkalmazni, nem nagyon túlgondolni és véletlenül sem túlaggódni. Összepakoltam, amit kellett, elmondtam, mit szeretnék, a család pedig majd adagolja a cuccokat, na és a várható hőségre való tekintettel a jeget.
Pénteken utaztunk le Bajára, ott töltöttük a délutánt, és a rajthelyszíntől 15 méterre volt a szállásunk. A hőségrekord ezekben a napokban naponta dőlt meg, brutális meleg volt, a szálláson bent is sajnos, ezért az alvás helyett a fulladozás és izzadás ment fél éjszaka, reggel a zuhany alatt próbáltam lehűlni annyira, hogy ne teljesen felforrva kezdjem már meg a futást. A pulzusom az egekben volt már a rajt előtt, úgyhogy inkább nem is foglalkoztam vele, összekaptam magam, a cuccaim, majd gyors rajtszámfelvétel, puszi-pacsi az ismerősökkel, csapatommal és a Gizionokkal, 7-kor pedig indulás. Kissé elérzékenyültem a rajtnál, de a szám összeszorítása segített, hogy ne sírjam el magam. Az idő kellemesen hűvös volt (25-26 fok talán, de a 38-hoz képest hűvös), az ég felhős. Amikor felnéztem, tudtam, hogy Apa küldött felhőket. Mehet az utolsó tánc! The last dance volt az esemény szlogenje, ami nekem, a démonjaimmal rendszeresen táncolgatónak különösen tetszett.
A mezőny kilő, az első 10 km-t Baján, a Petőfi- és a Pandur-szigeten tesszük meg, egy nagyon hangulatos, erdős, árnyas körön, brutális párában, ami fullasztó és izzasztó is egyszerre, de tudok jó tempóban haladni. Verával, Barbival, Diával beszélgetek kicsit, és itt volt a környékemen Alexa is, aki pár kilométerrel később versenyem legmeghatározóbb alakjává vált.
Az első 10-es hamar eltelik, a családtól kapom a megbeszélt frissítést, majd irány tovább ki Bajáról a gátra. Jólesően haladok a zenémbe temetkezve, meglepően hamar jön a 20 km utáni következő találkozási hely Érsekcsanádon, ahol ismét várnak, felpakolnak egy rakat jéggel, mert kezdett melegedni az idő, pakolok a kis jégtartós sálamba, a topomba, a hátamhoz a hűs jégkockákat, és irány tovább.
Itt nyomok egy kisebb agonizálást, amikor is Alexa érkezik meg mellém. Eddig nem ismertük egymást, de tudom, hogy ő Vera barátnője, úgyhogy ezt gyorsan megbeszéljük, és együtt haladunk. Kis beszélgetés után csendben maradunk, mozgásunk összehangolódik, szinkronban, jó tempóban futunk előre, daráljuk a kilométereket, néha szólunk, aztán ismét csend, ő podcastot, én fél füllel zenét hallgatok, de halljuk a másikat, figyelünk, reagálunk egymásra. Valahogy jó együtt menni, pedig én aztán nem vagyok egy társasági futó, szoktam persze versenyen bandázni, de hogy valakivel órákat menjek együtt, az szinte elképzelhetetlen, bár azért 5 évente egyszer előfordul.
Én néha igénylek egy kis gyaloglást, ha inni kell, vagy sót, gyömbért bevenni, ekkor Alexa is gyaloglásra vált velem, aztán indulás tovább. Menetelünk tovább, előzgetünk, minket előznek, várjuk a pontokat, vizet töltünk a csodálatos staff segítségével, felpakoljuk a ruhánkat jégkockával, én kipróbálom a dinnyét és bejön, aztán haladunk tovább. Megbeszéljük, hogy az első 30 km ajándék volt a felhőkkel, köszönjük a minket fentről követőknek, hogy felhőt, szelet toltak nekünk. 30 km után persze beüt az augusztusi kánikula, nincs akkora szerencsénk, hogy végig kitartson a kellemesebb idő. De ez a Korinthosz, erre lehetett számítani. A távolban fekete felhők is látszanak, reménykedem, hogy beérnek fölénk, vagy befutunk alájuk, de bármi is lesz, haladni kell. Szerencsére jól haladunk, bár egyre jobban üt a hőség, és érzem a gyomromon is, hogy nem nagyon tetszik neki ez az egész. Iszom, viszem be a sót, hűtöm magam, amennyire lehet, de érzem, hogy nem megy be annyi energia, mint kellene, oda kell figyelnem. Amikor picit jobb a gyomrom, viszek be frissítést, de tudom, hogy kevés.
A gát szinte végtelen, messziről látszanak a pontok, vagy a Szent László-híd, de jönnek egyre közelebb, azaz mi közeledünk, főleg futva, néha gyalogolva. Átkaptatunk a hídon, emelkedőn fel gyaloglás, de a hidat végigfutjuk, a túloldalon alatta nagygenerált nyomunk a frissítőn. Itt már jön szembe az élmezőny, ez egy hosszú oda-vissza szakasz, de a saját nyűglődésünk helyett lehet figyelni a szembe jövő ismerősöket és szurkolni nekik. Jó sokan jönnek szembe, hát igen, itt mindenki kattant, itt van a magyar ultrafutás krémje, hogy eltáncolja az utolsó táncát ennek a versenynek.
Hosszú, kb. 6 km-es kitett szakasz jön Keselyűsig, tapossuk az aszfaltot, örülünk annak a kb. 10 méteres árnyékos szakasznak, ami jön, majd irány tovább a tűző napon. A gyomrom tovább jelez, hogy nem tetszik neki a szitu, és mire végre odaérünk a ponthoz, masszív hányingerem van, és csak gyalogolni tudok, hogy enyhítsem a rázkódást.
Márkus Öcsi apukája viszi a pontot, nála csippantunk, „üdv a pokolban” köszöntéssel fogad. Mondom, köszönöm, majd magamban hozzáteszem, hogy én már hónapok óta ott vagyok. Alexa megy a frissítőhöz és a párjához, én becélzom a kocsit és lerogyok a csomagtartóra. Próbálok úgy csinálni, hogy a két gyerekem ne ijedjen meg, hogy szarul vagyok. Adnak több kiló jeget, hűtött italokat, kérek egy hideg gyümölcsös mentes sört, az helyreteszi a gyomrom, múlik a hányinger, és végre eszembe jut, hogy a sapkám alá is tegyek jeget, hogy a fejem is jobban hűtsem. Úgy nézek ki, mint egy fejpúpos teve, de tudom, hogy pár kilométerrel később hűlt helye lesz a jégpuklinak, és csináltam magamnak saját esőt, ami csöpög le az arcom előtt a sapkámról. Feltankolva összeszedjük egymást Alexával és irány tovább, vissza a hídhoz. A gyomrom engedélyezi a kocogást, egész jól haladunk, bár a visszafelé út valahogy hosszabbnak tűnik, végre ismét a híd alatt vagyunk és frissítünk. A két vészhelyzeti gélemből az egyiket beverem a ponton, leöblítem vízzel, kólával és dinnyével. Érzem, hogy hatnak, és jó érzés, hogy 45 km-t már megtettünk, kevesebb, mint a fele van hátra. A nap tűz ezerrel, néha kiabálok, hogy felhő, felhő, de épp nem akar fölénk kúszni, és a távolban látható feketeség és villámlás is a távolban marad.
Alexa szuper társaság, néha beszélünk, aztán csendben megy a bal, meg a jobb, néha gyaloglás, aztán ismét futás, minél hosszabban, közben nézzük a felettünk köröző madarakat - talán keselyűk, akik ránk vadásznának? No de mi nem adjuk magunkat! Van két lány, akikkel sokszor kerülgetjük egymást, biztatjuk egymást, hol ők vannak elől, aztán helycsere. Szekeres Tibivel megyünk egy darabon, megbeszéljük a birkák, kecskék boldog életét, közben Alexa rálép egy villanypásztor vezetékére, én majdnem elhasalok benne, de mindenki ép marad. Jól haladunk, jön az 50-es pont, ahol ismét ötcsillagos kiszolgálás, tele ismerőssel mindegyik pont, aki nem fut, az stuff. Lekanyarodunk Bogyiszló felé és gyűrjük a távot, itt nagyon jól megyünk, fókusz a helyén, a gyomrom is jól van éppen, minden klassz.
Bogyiszlón vár a család, ismét megpihenek a csomagtartón, feltankolok, amivel kell, kapok puszikat és öleléseket, aztán megyünk tovább, Mira még kísér kicsit és integet utánam. Nyomjuk tovább, innen 10 km-en keresztül nincs frissítő, úgy pakoltunk, hogy elég legyen minden. Bogyiszló határában a család dudál, ők mennek a pontra az autópályán, nekünk marad a töltés továbbra is. Meglepően normálisan tudok haladni a nem-aszfalton, hol egymás mellett futunk Alexával a két nyomvonalon, hol ő megy elől, hol én. Begyűjtjük Szabó Bélát, vele is futunk, majd kis gyaloglás, aztán teperünk tovább. Érzésre ez a 10 km-es szakasz hamar eltelik, már látjuk a hidat, ami mögött a következő pont van, itt lefotóz minket Vera párja, a családom meg épp a töltésen jön fel a Siótól, majd kocognak a kocsihoz, és feltankolnak az utolsó 16 km-re, a célban találkozunk legközelebb. A gyomrom megint vacak, sört iszom, bekevertetek egy izót, kérek vizet, jeget, Alexát is felpakoljuk jéggel, és megyünk tovább.
Itt 3-4 km elég haladós volt, de aztán éreztem, hogy kezdek megborulni, gyötrelmes a meleg, a gyomrom egyre többször jelez, meg kell állnom nem csak sétálni, hanem öklendezni, a melegtől borzalmas hányingerem van, nem jön semmi, de szarul vagyok. Alexa vár, húz, tol, haladásra ösztönöz. Többször próbáltam jelezni, hogy bármikor ott hagyhat, de nem teszi, 22 km-től együtt jövünk, ezt együtt fogjuk végigcsinálni, történjen bármi. Én vagyok a gyengébb láncszem, de nem hagyom magam a kelleténél jobban megrogyni, megyek tovább, futok, ahogy tudok, motivál, hogy egy pár órával ezelőtt még ismeretlen futó bízik bennem és számít rám, és velem együtt szeretne haladni. Csinálom, ahogy tudom, már csak alig tizenpár kilométer van hátra. A 70-es ponthoz egy örökkévalóság alatt érünk el, de azért odaérünk, körbeugrálnak minket, mindent is kapunk, amit kérünk, szükségünk is van rá. Betolom a másik vészhelyzeti gélemet, kell az energia a végére. A nap még mindig éget, a jég 15 perc alatt olvad el rajtunk, vedeljük a folyadékot, mindenhonnan víz csöpög belőlünk, és még menni kell, még mindig van töltés, kis aszfaltos beetetés után megint csak a földúton menetelünk. Az aszfaltra végleg kiérve sírhatnékom támad, mert pont itt kezdődik el az UB-s számom, a
Hall of fame, hát most nem tudok mosolyogva menni a pokolba.
Jön a Bor utca, ami gyomorprobléma nélkül és normálisan feltöltött energetikával futható lenne számomra, de itt most lemaradok Alexa mögül és többször görnyedve ölkendezem, mire sikerül megint futóképessé tennem magam, kocogok is felfelé, hogy haladjunk végre, már unom is az egészet. De felérünk a pontra, utolsó nagygenerál és tankolás, még 5 km van hátra, jöhet az emelkedős mászós szakasz. Idegből tolom felfelé, ahogy tudom, utolérünk futókat, majd jön végre a lefelé, és elkezdünk futni. A gyomrom rázkódik, de bírja elég sokáig, Blaskó Misi húz el mellettünk, de mi is előzgetünk kicsit. Persze másfél kilométerrel a vége előtt még meg kell állnom egyszer, nagyon ideges vagyok és mondom a magamét, de nagyon be akarok már érni. Egyszer csak egy presszóból Hernádi Laci toppan elénk, konkrétan majdnem ütközünk, azt hiszem, ő már beért és visszajött inni valamit, de kiderül, hogy még nem, kellett neki egy kóla, hogy be tudjon futni a célba. De mindjárt bent vagyunk, Alexa megy, mint a gép, a cél előtti utolsó két kanyar jön, kiabálok neki, hogy menjen csak, nehogy most még megvárjon, jövök én is, csak picit lassabban.
Kapom a szalagot a kanyarban, majd lezúzok a Garay térre, végre megérkeztem, célba értem! Két feladott ultra után nagyon kellett már egy ilyen sikerélmény, hogy ne érezzem magam egy nagy szarkupacnak. Igaz, hogy itt sem mentem olyan jól, de amiért jöttem, megvolt. A befutóban megölelgetem Alexát és megköszönöm a segítségét: nélküle biztos, hogy legalább fél órával rosszabbat megyek, mondjuk ő meg nélkülem minimum ennyivel jobbat, de azt gondolom, ennek most így kellett lennie. Ölelés Márkus Öcsivel, jó volt a szervezés, klassz a verseny, szerencsére soha többet nem jövök, de így legalább egy Korinthoszon én is itt voltam, az élmények meg megszépülnek úgyis! Ölelés jár a családnak is, Milán és a gyerekek szuperül lehozták ezt a napot és sokat segítettek, jó, hogy velem voltak.
Az eredményhirdetésen az új technikai pólómban vagyok, mint sokan mások, menő emlék a versenyről, csakúgy, mint az érem és a finisher póló. Emlékeztetnek rá, hogy itt voltam, megcsináltam én is, leküzdöttem a távot, a meleget, a nehézségeket, megtáncoltattam a démonaimat. És emlékeztetnek rá, hogy van még dolgom magammal, hogy újra összeálljon minden a frissítéssel, hogy elhiggyem, hogy a gyomrom nem fog cserben hagyni, hogy ne stresszeljek rá, hogy ami megy edzésen, az miért nem megy versenyen. Izomzatilag nem volt gondom, de az energiaellátás erősen javításra szorul, továbbra is ezzel kell foglalkoznom, hogy ismét működjön, és úgy tudjak odaállni akár hosszabb versenyekre is, hogy ezzel nincs gond.
9 óra 50 percet töltöttem a pályán, a magyar Korinthoszon. Kétszer voltam az igazi Korinthosznál, és mindkétszer sokkal könnyebb volt az számomra, még azzal a tudattal a fejemben is, hogy az csak az első 80 km-e egy 246 km-es versenynek, és a „beugrója” az egésznek. Ezzel a teljesítménnyel ott nem engedtek volna tovább, kicsúsztam volna a 9 óra 30 perces szintidőből. Szerencsére nem most voltam ott… Most nem biztos, hogy még nagyon sokáig tudtam volna tovább haladni, még 10-20 km lett volna max bennem, ez is jelzi, hogy van még dolgom. Milán előtt pedig meghajoltam még egyszer a tavalyi teljesítése miatt, mert ezt oda-vissza, 160 km-es távon megcsinálni nem egy egyszerű dolog, láttam testközelből tavaly, most pedig élesben is a pályán a felét.
Kőkemény utolsó tánc volt ez ezen a pályán, de minden így volt jó, ahogy történt! Jövőre nem jövök, ez biztos!
Fotók: Korinthosz.hu hivatalos + Gábor
