Egy sikertelen versenyről beszámolót írni nagyon nehéz, sokkal nehezebb, mint egy befejezettről. Nehezen állnak össze a gondolatok, nehéz nem úgy visszatekinteni, hogy ne azt érezzem, hogy egy béna szar vagyok, és ne azon agyaljak, hogy mit rontottam el. De ezek a gondolatok egyre jobban letisztulnak, ahogy telik az idő, múlik a kudarcérzés, és bár a be nem fejezettség érzése örökre megmarad, mégis tisztábban lehet látni a dolgokat. Plusz az, hogy kiírom magamból a történteket, segít lezárni, továbblépni.
Nem tudok anélkül írni erről a Spartathlonról, hogy ne legyen szó előzményekről és a felkészülésről pár gondolat erejéig, ez nem maradhat el, mert ezek is hozzátartoznak ehhez az egész úthoz, amit most bejártam.
(Meglepetés lila csapatpóló 42.hu Nánditól)
2017-ben ott voltam a Spartathlonon és célba is értem. Óriási élmény volt, egy csomó mindent kaptam ott és akkor, amit sem előtte, sem azóta sehol máshol, ezért is vágytam vissza gyakorlatilag az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy vissza akarok még menni, és újra megtapasztalni azt az érzést, amit csak a Spartathlon adhat. Tudom, hogy az elmúlt években túl lett hájpolva ez a verseny, és minden magyar ultrafutó gondolata az, hogy ide el kell mennie, engem mégsem ez hajt, hanem az, ahogy ott éreztem magam. Nekem ez is egy verseny, mint a többi, nem hat rám a felhajtás, de mégis más. A pálya olyan, amilyen, vannak nagyon nem szép részei, az athéni csúcsforgalom kellős közepén kell megtenni az első 15 km-t, és utána is vannak olyan szakaszok, amik felejthetők, igazából bizonyos részekért megy az ember, és az utolsó 2 km-ért Spártában. Szóval én vissza akartam menni a 6 évvel ezelőtti teljesítés óta, 2019-ben várólistáról behívtak, de nem mentem – szerencsére, mert akkor már Mirát vártam, csak még nem tudtam róla. 2021-ben futottam egy kvalifikációs 12 órát, azzal neveztem 2022-ben, de nem kerültem be, így viszont a 2023-as nevezésem dupla lottós volt, azaz kétszer került a kalapba a nevem, ki is húztak a sorsoláson.
Milánnal megbeszéltük itthon, hogy nagyon szeretnék menni, főleg azért, mert idén leszek 40 éves, és még ezelőtt szerettem volna újra indulni, milyen jó, hogy ez így pont össze is jön. Milán támogatott, megbeszéltük, hogy ő itthon marad a gyerekekkel, én pedig elutazom a versenyre, kísérőnek rögtön jött Gabi, aki az előző Spartathlonomon is ott volt, valamint felajánlotta Balázst, akit fel is kértem másik kísérőnek. A kísérő páros tökéletes, tudtam, hogy biztonságban leszek, és rajtuk semmi nem múlik majd, mindent megtesznek majd értem, amit csak lehet.
A felkészülésemet március végéig egyedül menedzseltem a
térdsérülésem után, majd az
Omszki 50 után újra Gabi kezébe adtam a tervezést. Az
UB kapcsán elég nagy félelmeim voltak, de a teljesítéssel beigazolódott, hogy rendben vagyok, képes vagyok 200+-os ultrát futni, ez pedig elég biztató volt, még akkor is, ha az UB a kanyarban nincs a Spartathlonhoz képest. De arra jó volt, hogy tudjam, mind fizikailag, mind lelkileg erősebb vagyok, mint valaha, és ez a gondolat végig velem volt, és velem van most is, még úgy is, hogy nem sikerült célba érnem a Spartathlonon. A hitem és a magabiztosságom nem vitt el rossz irányba, nagyon szépen tudtam pátosz és elragadtatás nélkül gondolni a versenyre, tudtam, hogy hosszú lesz, nehéz lesz, de teljesíthető, csak menni kell előre kérdés és kétely nélkül, lehúzott rolóval, agyból, szívből.
(Pál Móni, én, Pali, Móni - azaz a Hanka Team tagjai Athénban)
A felkészülésem az UB után rendben ment, egy egyhetes nyár eleji bölcsis betegség, és egy nyár közepi csípőfájdalom okozott egy kis megingást, ez utóbbinál megijedtem, hogy nehogy már az utolsó 2,5 hónapot ne bírjam ki lerobbanás nélkül, de szerencsére Fizioart Vanda segítségével, és Krisz kétheti masszázsaival úgy tudtuk kezelni a dolgot, hogy egyetlen edzést kellett kihagynom. Ősz elején Mira óvodai beszoktatása adott még egy kis kihívást a dologhoz, de pár edzés átcsoportosításával mindent sikerült megoldani. Gabival és Balázzsal is volt egy megbeszélésem a kísérés kapcsán, és úgy éreztem, minden a helyén, minden összeállt, jót tudok majd menni. Természetesen az ultrafutás bármikor tartogathat meglepetéseket, de én csak teljes hittel és pozitív gondolatokkal tudok ilyenkor odaállni, ha én kételkedem magamban akár egy másodpercig is, akkor ott el is ment az egész.
A felszerelésem hiányzó darabjait (két pár új cipőt, egy Hoka Clifton wide-ot és egy Bondi wide-ot), a frissítésemhez szükséges termékeket (GU gélek és italporok, sótabletták és waffelek) viszonylag korán beszereztem. Tudtam, mire lesz szükségem, milyen mennyiségben, majd pontosan kiszámoltam mit és hol fogok frissíteni, melyik csomagban mit és hová szeretnék leadni, mit és mikor adnak majd a segítőim (fejlámpa, láthatósági mellény), mindent megterveztem, összeraktam, előkészítettem.
Csütörtökön utaztam Athénba a kora reggeli járattal, elég sok magyar jött még ekkor, végül Vajda Zolival busszal közelítettük meg a London Hotelt, ahol a szervezők a magyar csapatot elszállásolták. Mivel páratlanul voltunk lányok, én egy török futónővel, a szintén második teljesítésére készülő Vesilével kerültem egy szobába, akivel nagyon jól megértettük egymást, nagyon klassz szobatársam volt. Csütörtökön és pénteken a készülődésé volt a főszerep, megérkeztek Móniék és Paliék is, így a futó mellett edzői színemben is jelen voltam már. Megvolt a rajszámfelvétel, séta Glyfadában, magyar csapatértekezlet, pólóátvétel, csapatfotó, majd pénteken átmozgató kocogás, frissítőleadás, és várakozás, hogy Gabi és Balázs is megérkezzenek (kisebb kaland után így is lett). Este vacsora után viszonylag hamar lefeküdtem pihenni, egész jól is sikerült az alvás, és a korai kelés nem volt megterhelő.
Glyfadából busszal vittek ki minket a rajthoz, az Akropolisz alatti területen futók százai gyülekeztek, de hamar megtaláltuk egymást Balázzsal és Gabival, akikre ráaggattam a hátizsákom és a sporttáskám a futócuccaimmal. Meg is voltam hatva, meg nem is, viszonylag nyugodtan vártam a rajtot, tudtam, hogy ha elindulunk, minden a helyére kerül. A rajt előtt megettem a reggelire szánt gélemet, a reggeli kávém után, és vártam a startot.
(Milán helyett Balázst ölelgettem a rajt előtt)
7-kor üdvrivalgástól kísérve elindultunk a 246 km-es utunkra, szép óvatosan gurultam le a köves lejtőn, majd jött Athén szombat reggeli forgataga. Ez az első 10-15 km minden, csak nem szép, az út szélén futottunk, rendőrök irányították a forgalmat, volt dudálás, orrunk alá pöfögés, de bemelegítésnek jó volt. Úgy 10 km kellett, hogy bemelegedjek, illetve itt nyeltem vissza egy szolid böfit egy borzalmasan büdös szakaszon. Az első 20 km elég szoros szintidőt tekintve, 2 óra 10 perc van rá, emiatt úgy terveztem, hogy 5:50-5:55-ös átlagot hozok, ezt jól is sikerült tartani, az emelkedős szakaszokon is tudtam szépen haladni, lefelé pedig sokat hoztam a tempón. Fogarasi Krisztivel futottunk együtt egy pár kilométert beszélgetve, majd a 20-nál lévő frissítőn elhagytuk egymást, én itt vettem fel az első leadott frissítőmet és töltöttem be a kulacsomba a következő adag poromat. Ezután csendesebb utakra kanyarodtunk le, megszűnt a fővárosi forgalom, kicsit könnyebb volt átszellemülni spartathlonistává.
(Zsuzsi, Gabi, én - Gizionok a rajt előtt)
Simonyi Balázst értem utol és mentünk együtt egy kisebb boly élén, előttünk egy „Buksi” nyomult vezetve minket, kiugrálva az autók elé, de pár kilométer után szerencsére valahol leakadt a kutya. A következő szakasz eseménytelenül telt, daráltam a kilométereket, toltam befelé tervszerűen a frissítést, és figyeltem, hogy az időtervemet tudjam tartani. Az első 43 km-re 6:00-6:10-es átlaggal számoltam, ebben volt egy kis csúszás, de belefért, 4 óra 19-es maratont futottam, majd 43 után jött az első találkozás a segítőkkel. Gabi és Balázs Forma 1-es kerékcseréhez hasonlóan depózott, megkaptam az újabb frissítőpakkomat, jeget az anyukám által készített nyaksálba, megtörölgették az arcom vizes szivaccsal, kaptam pár jó útravaló gondolatot, és mentem tovább. Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, párás, picit fülledt volt az idő (én annak éreztem), de hűvösebb volt, fújt a szél is és nem tűzött a nap, ez számomra nagyon kedvező volt.
A találkozási pont után emelkedik az út, ott gyalogoltam, majd igyekeztem futásra váltani. Ez a tengerparti szakasz csodálatos, a fókuszálás mellett igyekeztem nézelődni is, figyeltem, hogy nehogy elmenjek a hajóroncs mellett, mert megígértem Milcsinek, hogy lefényképezem neki, ez sikerült is, sőt a magyar sajtócsapat révén rólam is készült közös fotó a ronccsal. Bár ez egy nagyon klassz szakasz, picit szenvedősebbnek éreztem, mint szerettem volna, de igyekeztem nem agonizálni, hanem haladni. 50 km-nél bukkant fel mögülem Prantner Gábor, akinek nagyon megörültem, így innentől beszélgetve, egymást húzva, tolva, kerülgetve haladtunk jó 15 km-en át. Nem vagyok nagy társaságban futó, de most nagyon jólesett ez a néhány közös kilométer, szinte észrevétlenül haladtunk Korinthosz felé. Közben a nap megérkezett fölénk és rendesen befűtött, de a folyamatos jegeléssel nagyon jól tudtam tartani a kívánt tempót – a korinthoszi „vízválasztó” nagy pontra 6:30-as átlaggal szerettem volna megérkezni. Gáborral még áthaladtunk egy kisebb településen, ahol nagy volt a forgalom, aztán én lemaradtam, de látótávolságban sokáig figyeltem, hol van, és követtem a saját tempómban.
Itt erre a szakaszra őszintén rácsodálkoztam, mert konkrétan nem emlékeztem erre a részre. A Korinthoszi csatorna előtti autópályán haladós rész viszont megvolt, tudtam, hogy itt gyalogolni fogok felfelé, mert emelkedik elég rendesen, de sikerült jó ütemben mennem. Egyszer csak feltűnt a csatorna vájata, majd egy kanyar után át is haladtunk fölötte, innen már tudtam, hogy nincs messze a pont, úgyhogy toltam magam keményen előre, hogy mielőbb beérjek. Balázs a pont előtt már várt és bekísért, 45 perc volt az előnyöm a szintidővel szemben, sikerült a 6:30-as tervezett átlagot hoznom. Kaptam a frissítésem, feltöltöttük a kulacsokat, a jégtartó sálat, sósat kívántam, úgyhogy kaptam chipset is, és kértem egy plusz gélt a tartalékból, hogy a kevesebb bevitt folyadék alapú szénhidrátot tudtam pótolni. Tudtam, hogy egy idő után nem fog menni az epres ital, de jó ütemben váltottam a narancsosra, plusz a vizet és kólát is folyamatosan ittam.
A pontról kijőve leesett egy nagy teher rólam, az első nagy ponton túl vagyok, innentől már kevésbé szigorú a szintidő, persze ugyanúgy kell haladni, de talán kevésbé stresszes az ember, lehet előnyt gyűjteni. Plusz ez a rész ősi Korinthoszig nagyon hangulatos, olajfa- és naracsligetek, kisebb utak, kevesebb ember, kevesebb autó, picit jobban magára tud hangolódni a futó. Nekem mégsem sikerült nagyon belemélyednem magamba, mert a nálam lévő géleket kicsit nehezebben sikerült letolnom, mint eddig, és éreztem, hogy picit zuborog is a hasam, de pár perc alatt megnyugodott, úgyhogy gyűrtem tovább a kilométereket ősi Korinthosz felé, ahol sík és lejtő volt, ott kötelezően futottam, emelkedőn gyalogoltam. De ez a szakasz most nem volt olyan könnyű, mint szerettem volna, a településre beérve pedig már nagyon vártam a pontot, ahová a wc, wc kiáltással érkeztem meg. Balázs beterelt egy tavernába, ahol a reggel elmaradt megtisztulást sikeresen végrehajtottam (normál formátumút, nem hasmenésest, ez fontos). Feltankoltam, pár szót váltottam Gabiékkal, aztán irány tovább. Most jól megnéztem a romokat is, 6 éve úgy mentem ki innen a pontról, hogy nem tűnt fel, egy csodálatos romkert van a település kellős közepén. Folytattam a darálást, azaz a lehúzott rolóval kilométergyűjtő haladást. Izomzatilag nem volt semmi gondom, fejben is nagyon egyben éreztem magam, mentem, csináltam, amiért jöttem, még ha most ezt melósabbnak is éreztem, kevesebb flow-val, mint 6 éve. De tisztában voltam vele, hogy nincs két egyforma verseny, amit akkor éreztem és kaptam, lehet, hogy most nem lesz meg, de ettől még minden rendben, és még jöhetnek a nagy érzések, jöhet a flow később is. A frissítést tervszerűen vittem befelé, a pontokon vizet, jeget, pár korty kólát vettem el, és szerintem rendben haladtam, az előző gélek bevételénél érzett enyhe hányinger nem jelentkezett szerencsére.
Zevgolatio előtt egy narancsfáról téptem egy nagyobb és egy kisebb zöld narancsot, a nagyobb és a kisebb gyerekemnek (6 éve Milcsi kapott egy zöld narancsot, most ezt az emléket modelleztem duplán). 100 km-nél elénekeltem a szokásos Cifra palotát, ahogy mindig minden versenyen, majd bekocogtam a Zevlogatioban lévő pontra. Ide kértem a fejlámpát és láthatósági mellényt, mert tudtam, hogy világosban nem jutok már el a következő pontig, és kértem száraz pólót és nadrágot, mert az egész napos jegeléstől minden csurom vizes volt rajtam, megfázni viszont nem akartam. Gyors póló és nadrágcsere után, hígított Red Bull a kulacsba, majd Balázs kisétált velem a pontról, itt talán egy picit nyünyögtem is, de természetesen mentem tovább. Kis gyaloglás után nekiduráltam magam és elkezdtem futni, hiszen ha futok, gyorsabban haladok. A nap kezdett lemenni, az agyamba pedig bekúszott a Final masquarade dallama és szövege, azt kezdtem el magamban énekelni végtelenítve (az első versszakot és a refrént, a második versszak szövege az istennek nem jutott eszembe), a zene ritmusára pedig elindultak a lábaim, és elkezdtem nagyon jó tempóban futni annak ellenére, hogy itt folyamatosan emelkedik az út. Megérkeztem a Spartathlonra, megérkezett a flow, amit vágytam, erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam.
Átrobogtam egy tavernában felállított frissítőponton, majd ott is voltam Halkeionban, ahol Gabiék vártak. Itt csomagom nem volt leadva, de kértem egy következő adag hígított Red Bullt a kulacsomba és kortyoltam 2 korty baracklét (ami nem esett jól). Gabinak itt mondtam poénosan, hogy fárasztó ez az ultrafutás, és hogy ez jóval melósabb futás, mint az előző Spartathlon, viszont jól vagyok és nincs gond. Megbeszéltük, hogy ősi Némea a következő találkozóhely, a borszag után jobbra. Lendületesen indultam tovább, továbbra is előzgettem futókat, élveztem a sötétet és az éjszakát. Egyszer viszont morajlott egyet a hasam, megindult a gyomrom felfelé és félre kellett állnom kiköpni a cuccot. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, gondoltam, picit túlittam magam, sebaj. Aztán nem sokkal később megint félre kellett állnom, immár hosszabban, öklendeztem és jött ki belőlem minden. Nem estem kétségbe, menni kell tovább, pár korty víz után futottam tovább, majd leküldtem egy gélt, hogy legyen bennem szénhidrát. Közben már éreztem az emlegetett borszagot, ettől megint felkavarodott a gyomrom, de csak később raktam ki sugárban megint mindent. Egy angol futó megállt és megkérdezte, jól vagyok-e, kínált gyömbértablettát, de mondtam, hogy megvagyok, menjen csak nyugodtan.
Nagy nehezen beértem Nemeába, ahol Gabiék vártak, kértem, hogy míg pakolunk, hadd üljek le, és elmeséltem, hogy hánytam, de nincs gond, újratöltök, aztán majd jobb lesz. Kaptam karszárat, mert hűvösödött az idő, ittam is pár kortyot, kaptam egy kis adag kekszet, hogy majd megeszegetem, végül elhagytam a pontot. Futva tudtam haladni, és közben kigondoltam, hogy egy meleg tea jólesne, a következő frissítőn megkérdezem, van-e. Egy jó lejtős szakasz jött, itt kötelező volt futni, majd a lejtő végén a ponton kértem teát 2 cukorral, és gyaloglás közben elkortyolgattam. Jólesett a meleg édes folyadék, a gyomrom is mintha megnyugodott volna tőle. Haladtam szépen, és folytattam a tervszerű frissítést, a cél az volt, hogy a nálam lévő gélek elfogyjanak, mire a következő pontra érek, ahol kapom az utánpótlást.
Itt egy 16 km-es szakasz várt a következő találkozásig Gabiékkal, és itt sajnos egyre több nehézség volt. A gyomrom egyre kevésbé volt befogadó, random pillanatokban tört rám a sugárban hányás. A gélek elég hamar visszajöttek, úgyhogy nem erőltettem, teával megettem a nálam lévő kekszet, ami nagyon finom volt, de szintén kikívánkozott a külvilágra. A hígított Red Bull szintén visszajött. Ami érdekes volt, hogy a hányás után az erőm nem ment el, hanem tudtam futni, így futólépésekkel haladtam a következő félreállásig. Lehet, hogy itt kellett volna óvatosabban mennem, mert így jobban vittem ki magamból az erőt, mintha gyalogoltam volna, de úgy voltam vele, hogy így hamarabb odaérek a következő pontra. A Nemea utáni nagy útról való leágazást sikerült benéztem, de mivel pont egy frissítő volt ott, 50 méter után utánam nyúltak és visszaraktak a megfelelő útvonalra szerencsére. Ezt a szakaszt 6 éve szinte vaksötétben tettem meg, mert itt merült le a fejlámpám, most viszont láttam mindent, az út mellett álló félkész kis házat, benne fotellel, meg a kis minikápolnákat is a semmi közepén. A felüljáró alatti ponton elég szédelgősen voltam, ittam egy pohár kólát, kértem itt is egy jó cukros teát, és irány tovább. Ha kellett, félreálltam, sajnos a kóla sem akart bent maradni, pedig az az egyik legjobb megoldás hányás után. Ekkor éreztem, hogy valami nem oké, ha a kóla is kijön, akkor az érdekes lesz. De egy másodpercre sem estem kétségbe, hajtottam magam előre, menni kellett, ha megyek, fogy a táv, nem darál be a szintidő, nem állhatok meg szüttyögni és sajnálni magam, menni kell előre. Egy következő ponton már nem olyan sokkal Malandreni előtt ismét kértem egy teát, addig míg készült, leültem egy székre, mondta a pontfőnök, hogy 2 percet kapok, mondtam, hogy persze, amint kész a tea, megyek tovább, így is tettem. A pont után pár száz méterre tört rám megint a hányás, félreálltam, a teámat oldalra kitartva érdekes látvány lehettem előrehajolva – de minden csepp megmenekült, úgyhogy meg is ittam. Itt verődött össze egy 6-8 fős csapat, 3 angol, akik beszélgettek, meg még pár másik futó, nagyjából együtt futottunk a nagy találkozási pont előtti kanyargós lefelé szakaszon.
Nagyon vártam már, hogy megérkezzek Malandrenibe, 139,5 km volt már a lábaimban, amikor befutottam. Leültem egy székre, és soroltam Gabiéknak, hogy folyamatosan hányok, és ez így elég szar, mert kijött a gél, a kóla, a Red Bull, nagyjából a sima tea marad bent. Balázs elment, hogy akkor hoz teát, de kiderült, hogy nincs teafilter. Pont ott volt Horváth Tomi segítőcsapata, ők is végighallgatták, hogy mi a helyzet, és hoztak teafiltert, amiből Balázs a kulacsomba csinált teát, közben próbáltuk kitalálni, hogy mit lehetne tenni. Nem volt kérdés, hogy megyek tovább, csak az, hogy a hányást hogy lehetne megállítani. Itt gélt már nem tettem el, csak kekszet megint, meg talán kenyeret nyomott Balázs a kezembe, hogy próbáljam azt enni, meg a fél liter tea volt nálam még. A motivációmmal és a fókuszommal szerencsére baj nem volt, a lábaim nagyon jó állapotban voltak, úgy voltam vele, hogy megyek, ahogy tudok, ez a dolgom, ezért jöttem.
Sajnos a kálváriám tovább folytatódott, mert kijött a tea is, amit ittam, megettem a kekszet megint, az is visszajött, és totálisan lelassultam, éreztem, ahogy egyre csúszik ki a lábam alól a talaj, fogy az erőm. Persze a fogamat összeszorítva mentem, raktam a lábaimat, csináltam, amit tudtam, de itt már a gyaloglás sem ment tempósan, futni pedig csak nagyon rövid szakaszokat sikerült. A hasam egyre jobban fájt, folyamatosan hányingerem volt és öklendeztem. Borzalmasan éreztem magam, és hiába akart az agyam menni, a lábaimból fogyott az erő, nem volt semmi tempóm, a következő kilométerek egy örökkévalóságnak tűntek, nagy nehezen értem el Lyrkeia-ba, ahol egy kanyarban szívbajt kaptam egy ugató kutyától (szerencsére kerítés mögött volt), majd nagy nehezen felvonszoltam magam a tavernába a pontra. Itt vártak Gabiék, én bementem a toi-toi-ba, ahol megint volt egy alsó tisztítás (még mindig nem hasmenés, legalább), majd öklendeztem egy sort. Mikor kijöttem, Gabi gyorsan arrébb húzott onnan, gyanítom, hogy elég szarul néztem ki, és nem akarta, hogy a pontszemélyzet meglásson és esetleg kiszedjenek. Ezt én sem akartam, menni akartam tovább, pedig borzasztó gyenge voltam, és fogalmam sem volt, mit kéne még megpróbálni, hogy hátha bennem marad. Végül vizet és kenyeret kaptam, meg koffeint, hogy legalább álmos ne legyek (az most nem voltam, a sok hányás ébren tartott), és kigyalogoltam a pontról. Annyit kértem Balázstól, hogy a következő frissítőnél nézzenek rám, mert ha felmennek a Mountain Base-hez (11 km innen), az most kicsit soknak tűnik nekem ebben az állapotban. Mivel boldog-boldogtalan megállt minden pontnál ott is, ahol nem lehetett érintkezni a futóval, gondoltam, hogy ha ők 3 km-rel odébb megállnak és megnéznek, abból nem lesz baj.
Gyalogolva vonszoltam magam, és nagyon szarul éreztem magam, káromkodtam magamban és magammal, mint a kocsis, közben elmentem a temető mellett, és eszembe jutott, hogy az egyik csepeli temető mellett elhaladó edzésem kapcsán jót poénkodtunk a Straván Gabival és Balázzsal. Még nem temettem magam itt sem, de itt már nem láttam át, hogy ebből mi fog kisülni. Azt tudtam, hogy megyek, amíg tudok, de kérdés volt, hogy meddig tudok menni. Előttem volt a szerpentin, ami még jó állapotban is kemény, nemhogy úgy, hogy sorozatban hányok kifelé mindent és nulla energiám van a haladásra. Nehezen léptem nagyon, kb. 15 perces kilométerekkel vonszoltam magam. És pörgettem az agyamban, hogy mit tudok csinálni. Ettem a kenyérből, ami csak vízzel ment le, de 5 perc múlva jött is vissza. Aztán már csak vizet ittam, az is jött vissza.
Simonyi Balázs tűnt fel hátulról kocogva, meglepődtem, hogy mit keres mögöttem, mert kb. 30-nál láttam utoljára és akkor előttem volt. Hívott, hogy menjünk együtt, mondtam, hogy mennék én, de nem tudok, kérdezte, mikor akarok futni, majd holnap a hőségben a spártai főúton? Jogos kérdés, itt kéne menni éjjel, amikor nem tűz a nap, nem kell hűteni, lehetne haladni, még ha felfelé is kell menni… de nem tudok. Balázs elhagyott, én küzdöttem tovább. A hányás ismét jött, kiraktam, amit kellett, és közben már rohadtul fáztam is, persze, ha nem haladok, a testem hőt sem tud termelni. Megláttam egy izolációs fóliát a földön, de annyi eszem nem volt, hogy felvegyem és magamra tekerjem, csak később, de már mentem érte vissza, mert visszafelé nem megyünk a pályán…
Eljutottam a frissítőig, Gabiék ott voltak, de mondták, hogy mennek tovább, mert itt cirkálnak az ellenőrök, nem tudnak segíteni. Kértem, hogy egy dzsekit adjanak, azt egy picivel később Gabi inkognitóban odaadta, és mentek tovább, nehogy az illegális segítség miatt legyen gond. Felvettem a dzsekit és vacogva döcögtem tovább. Rohadt szarul éreztem magam, voltam már rosszul versenyen, de így még soha nem jártam, hogy minden kijön belőlem, még a víz is, ha rossz is volt a gyomrom, max. 3 hányás után kiürült minden, és szépen fokozatosan újra tudtam tölteni, és tudtam haladni.
De itt semmi erőm nem volt, a gyomrom nagyon fájt, öklendeztem, csak vonszoltam magam, meg-megálltam, fáztam és szédültem. Végigpörgettem az agyamban, hogy ennek így mi lehet a vége. Megyek még tovább, míg össze nem esek, el nem ájulok, aztán ki tudja, mikor szednek össze, ki szed össze, kórházba nem szeretnék menni. Megyek tovább, valahogy felbotorkálok a szerpentinen a hegy lábáig, de ott megesz a szintidő, és ott a vége. De olyan nincs, hogy én nem tudok itt végigmenni, kell az a koszorú, de hiába akarom, nem megy, nem ment. Egyszerűen nem ment, nem volt erőm lépni. És ez még rosszabb érzés volt fejben, mint amennyire rosszul voltam fizikálisan. És akkor úgy éreztem, itt a vége, elővettem a telefonom és felhívtam Gabit, hogy ennyi volt, nem tudok tovább menni, jöjjenek értem. Jöttek. És akkor zokogva beültem a kocsiba, és bőgtem, hogy sajnálom, de nem megy, nem bírok menni, nagyon rosszul vagyok, és sajnálom. 153 km-nél számomra véget ért a Spartathlon.
Nagyon utáltam magam, és a mai napig nagyon rosszul érzem magam, ha erre az egészre visszagondolok. Eljöttem otthonról 1600 km-t, elhoztam magammal Gabit és Balázst, otthagytam a családomat, rátettem egy csomó energiát, időt, pénzt erre az egészre, és nem tudok végigmenni. Egy szánalmas szarkupacnak éreztem magam, még akkor is, ha mindent megtettem, amit csak lehetett, de ezt a kurva hányást nem tudtam megállítani. Gabiék vigasztaltak, de tudom, hogy ők is rohadt szarul érezték magukat. Felgurultunk Kaparellibe, szerintem max 1 km lett volna a pont, ott leadtuk a rajtszámot, a jeladót, aláírtam a kiszállós papírt. Felfelé a hegyen még telehánytam egy zacskót, amit szerencsére Gabi a kezembe nyomott. Majd inkább megálltunk egy frissítőnél, ott a kocsiba kapaszkodva hánytam még egy nagyot, mire kicsit jobban lettem. Itt futott el pont Simonyi Balázs, ha tudok vele jönni, lábon akkor értem volna fel, mint autóval.
Így a kiszállás után, a bőgést és hányást kicsit megfékezve elindultunk Spárta felé a sötét ködös éjszakában. Írtam Milánnak üzenetet, és közben gyötrelmesen éreztem magam. Ő utólag mondta, hogy akkor pont aludt, de tudta, hogy szarul vagyok és nem marad meg bennem semmi, és azt álmodta, hogy kiszálltam. Mikor felébredt, látta, hogy tényleg…
Valahol a pálya 210. kilométerénél megálltunk, hogy Balázs tudjon egy kicsi aludni, még több mint egy óra volt az út a spártai (ghityio-i tengerparti) szállásig, ahová raktak minket. Amikor megálltunk, a gyomrom megint önállósította magát, és több mint 1,5 órával azután, hogy utoljára ettem vagy ittam volna bármit is, a kocsi mellett megint sugárban hánytam, csak már azt sem tudom, mi jött ki belőlem (ennek hangot is adtam összefüggő káromkodás formájában). Inni egy kortyot sem mertem utána sem, evésről szó sem lehetett, egyetlen módnak ezt éreztem, hogy valahogy megálljon ez a förtelem. Balázs és Gabi aludtak egyet, én csak csukott szemmel szenvedtem, ordítani lett volna kedvem, és felpofozni magam, bár egyiknek sem lett volna semmi értelme. Milán hajnalban írt vissza, hogy sajnálja, de tudja, hogy elmentem a falig, és mindent megtettem, meg anyukám is írt, ő is próbált vigasztalni. Persze ettől még nyomorultabbul éreztem magam. A pihenés után továbbindultunk a hotelembe, az úton eléggé szenvedtem a sok kanyartól, de nagy nehezen megérkeztünk, Gabi és Balázs megölelgettek, elköszöntünk, ők Spártában szálltak meg.
A hotelszobában rendbetettem magam, majd felhívtam Milánt. Aki tökéletesen ráérzett, hogy mit gondolok, mert mondta, hogy ez van, tudjuk, hogy az ultra kemény és bármi megtörténhet, de ne kínozzam magam, és a hátralévő 3 napból, amíg még szabadságon vagyok, igenis érezzem jól magam – ezzel megelőzte, hogy kimondjam, hogy én valahogy ma visszamegyek Athénba és hétfőre keresek egy repülőt és hazamegyek a fenébe. De igaza volt, úgyhogy a pihenés-bőgés-pihenés-bőgés-befutónézés-befutókon bőgés-gyomorfájás-öklendezés-hasmenés kombó után egy kicsit jobban lettem.
Az ebédre már lementem, hogy próbáljak valamit enni, addig vizet és kólát kortyolgattam, 12 órányi purgálás és koplalás után. Addigra megállt a hányás, és szerencsére nem száradtam ki, mert normálisat sikerült pisilni, ez megnyugtatott. Ebédre egy kis rizst ettem pár falat csirkével, a finisher Nemes Laci és Vajda Zoli társaságában. A kiszállásom sztoriját minden érdeklődőnek igyekeztem tárgyilagosan elmesélni, nem sajnáltatni magam, és nem rombolni ezzel az ő sikerük örömét és elégedettségét. Persze rohadtul irigykedtem, és az eszem tudja, a mai napig tudja, hogy nekem ezt a versenyt be kellett volna fejeznem, mert fejben és lábban is sokkal erősebb vagyok, mint valaha. De most nem így lett.
Gondolkodtam, mit lehetett volna még tenni. Ha egy UB-n vagyok, akkor fél órára befekszem a kocsiba pihenni, és aztán megpróbálok újratölteni valahogy és menni tovább. Itt ezt a szabályok és a szintidő miatt nem tudtam volna megtenni, ha az út mellé fekszem le, kihűlök, ha fel is megyek a pontra pihenni, elmegy mellettem a szintidő. Még próbálhattam volna krumplit enni, ha látok valahol, még az lehetett volna egy kímélő szénhidrát, ami hátha lent marad. Vagy még megpróbálhattam volna bevenni 2 Bolus Adstringest, igaz, hogy az hasmenésre van, de lehet, hogy valamit fogott volna a gyomromon is, egy próbát megért volna, ha eszembe jut. Így utólag már mindegy ezeken agyalni, de ezeket is elteszem magamnak későbbre, tudásnak.
Sokszor visszapörgettem a dolgokat azóta, átbeszéltük Milánnal is, Gabival is, aki testközelből látta, mi történt. Gondolkodom, mi és hol ment el, de nem nagyon van meg a dolog, az biztos, hogy ez nem frissítési hiba volt, mert akkor nem hányom ki a kólát és a vizet is, és nem hányok tíznél többször 3-5 óra alatt. Valószínűleg benyeltem valami fertőzést, koszt, vírust, a jégből, szivacsról, központi frissítésről, még úgy is, hogy folyamatosan mostam, töröltem, fertőtlenítettem a kezem. Talán ha semmihez nem nyúlok, ami központi frissítős, ez nem történik meg, és nem leszek ennyire rosszul.
Az is jelzi, hogy valami nyavalya lehetett a ludas, hogy kb. szerda volt az első nap, amikor már nem fájt a gyomrom és nem volt görcsben – szerencsére enni tudtam, ha nem is sokat, de ettem.
Nagyon rossz érzés kiszállni arról a versenyről, amiért mindent megtettem, amit lehetett, az edzések mellett minden egyebet beletettem a felkészülésbe, jártam infúzióra, oxigénterápiára, manuálterápiára, masszázsra, testben és fejben is nagyon egyben voltam, de nem gondoltam túl, nem éltem bele magam fanatikusan a dologba, csak készültem, hogy megcsinálom újra a Spartathlont. Ez most elmaradt. A szálláson pihenve azt gondoltam, hogy itt a vége, ennyi volt a Spartathlonnal közös történetem, de amikor hétfőn bementünk Spártába a szoborhoz, és megláttam, aztán közel mentem hozzá és megérintettem, ott eldőlt, hogy ennek itt még nincs vége, nem lehet vége, nem akarom, hogy vége legyen. Én még ide vissza fogok jönni, és meg fogom újra csinálni, olyan nincs, hogy nem teljesítem még egyszer ezt a versenyt. Hogy 1, 3, 5, vagy 10 év múlva tudok visszajönni, nem tudom, de visszajövök. Ezt Leonidásszal is megbeszéltem, jövök még, nekem itt még dolgom van.
A feladás érzése rossz, és nehezen enyhül, folyamatosan hullámoznak az érzéseim, de tudom, hogy ez majd elcsitul. Ebből is lehet tanulni, még ha most még nem is teljesen látom, hogy mit – azt biztosan, hogy hányáscsillapító is kell a futópatikába. Majd jobb lesz, ez egy veszteség, de tudom, hogy ennél vannak sokkal nagyobb veszteségek, amikkel nekem szerencsére nem kell megbirkóznom, és lehetne sokkal rosszabb is. Erősnek érzem magam, tudom, hogy tovább tudok menni. Nincs sérülésem, nem lett egy darab vízhólyagom sem, a frissítésem működik. Csodálatos családom és barátaim vannak, akikre mindig számíthatok, fantasztikus a futócsapatom, akik bíznak a szakmai tudásomban. Most lehet, hogy nem sikerült ez a verseny, de ez nem a végállomás. Egy születésnapi utazást így is adtam magamnak ajándékba, és kaptam a családomtól egy hét pihenőt, töltődést, hogy aztán újult erővel csinálhassam tovább a hétköznapokat. Ez a kudarc rossz érzés, de igyekszem a hasznomra fordítani ezt a tapasztalatot, és jó szívvel gondolok vissza erre az egy hétre Görögországban.
Köszönöm Milánnak, Milcsinek és Mirának, hogy elutazhattam egy hétre, köszönöm a családomnak a feltétlen szeretetet és biztatást. Köszönöm Gabinak és Balázsnak, hogy eljöttek nekem segíteni, még ha nem is lett siker a vége, tökéletes biztonságban voltam velük, és köszönöm a barátságukat!
Köszönöm Breyer Helga doktornőnek, a Sportkontroll és a Hyperbar csapatának a fizikai felkészülésben való segítséget, Kelemen Vandának (Fizioart) a manuálterápiás kezeléseket, Filip Krisztiánnak a rendszeres masszázst. A Hanka Team tagjainak, a Gizionoknak és a Gyerünk, anyukám csapatának a drukkolást. A Garmin Magyarországnak köszönöm a Garmin Forerunner 955 solar órát, ami tökéletesen mérte az utamat, a Spuri Futóboltnak és Szűcs Csabának pedig a frissítőm beszerzésében nyújtott segítséget!
Fotók: Abai Róbert / Spartathlon Magyar Csapat ; Korányi Balázs ; saját
