Eltelt megint egy év, holnap kezdődik egy újabb, de a folytonosság megmarad, holnap megint fel kell kelni reggel, és csinálni a dolgokat ugyanúgy, mint tegnap, vagy egy hónapja, vagy fél éve, stb. De ha már a 2021-es naptárat holnaptól 2022-esre cseréljük – én legalábbis ragaszkodom a papír alapú naptárhoz is az asztalomon – , akkor dukál erről az évről is egy összefoglaló beszámoló.
Mivel a futó életemről blogolok, a középpontban természetesen a futás áll, de a futás nem menne az egyéb dolgok nélkül, így minimálisan ezekről is lesz szó.
Egy kis statisztika az évről, köszönhetően a Stravanak, úgyis ez érdekel mindenkit elsősorban:
3137 kilométert futottam, ez 300 óra 15 percet vett igénybe, 226 alkalommal indultam el futni. Ebben benne vannak a Milcsivel futott 2-3 kilométerek is, és a 12 órás verseny is, ahol 100 km fölött mentem.
A leggyengébb hónap a február lett (48,5 km), a legerősebb pedig az október (320 km), amit igencsak felhúzott a 12 órás, viszont ha a csak edzéses hónapokat nézem, akkor pedig a december lett a top (315,7 km).
Az év nem indult jól, mert egy lábfájdalommal küzdöttem, amit végül
Vanda segítségével manuálterápiás kezeléssel és gyógytornával sikerült „megjavítani”, azóta szerencsére semmilyen fájdalom vagy sérülés nem hátráltatott a futásban.
Januárban még fájós lábbal küzdöttem, hogy ne maradjak futás nélkül, a február már minimális fájdalommal ment, viszont jött egy kisebb betegség (nem Covid, szerencsére elkerült minket), majd a költözés, így azt a hónapot elengedtem, hogy márciustól tiszta lappal indulhassak. Igazából innen
kezdődött meg igazából 2021 nekem. Márciusban az volt a cél, hogy heti 4-5 futás legyen újra az életemben, és összeszedjem magam annyira, hogy áprilistól tisztességes edzésmunkát tudjak végezni, újra Gabi vezetésével, és ne alibizzek tovább.
Március végére nagyon jól összekaptam magam, már 256 kilométert sikerült összeszednem, és hétvégi hosszú futásokként a 20 kilométer körüli távok szépen mentek. Április 4-én futottam egy privát maratont, hogy megnézzem, mire vagyok képes, és hogy biztosan úgy kezdjem el az edzéseket, hogy rendben vagyok. Jól sikerült, jól ment, magabiztossá tett, úgyhogy elbúcsúztam magamtól mint edző, és elkezdtem az edzéseket az
igazi edzőmmel, Gabival, akivel idén már a 10. évet kezdtük meg együtt (oké, volt benne kihagyás a gyerekek miatt, de közben is kapcsolatban voltunk mindig). Az április egész erős lett, 310 km-rel, feladatos futásokkal, hosszúkkal.
Innentől kezdve majdnem minden hónapban sikerült a 300 km-es átlagot megcsípni, ami szerintem teljesen jó, voltak könnyebben és nehezebben teljesített hetek, de úgy éreztem, alakul a formám, és összejöhet az az év eleji célkitűzésem, hogy visszategyem magam a futótérképre, és legalább olyan állapotba hozzam magam, mint amilyenben 2019 nyarán, a terhességem előtt voltam. Gabi ebben tökéletes partnerem, mert szépen adagolja a terhelést, ha kell, akkor istápolja a lelkem, vagy rám szól, hogy kicsit vegyek vissza a negativitásból. Szerintem ebben is sikerült fejlődnöm, mondjuk ehhez kell az is, hogy érezzem, hogy megy a futás, de ha nem is megy, akkor sem akarom már azonnal eltemetni magam.
A május-június elég jól teltek, közben kitaláltam, hogy szeretnék versenyre menni, ha már van rá lehetőség, így jött az
Ultra Lupa 50 km-es távja, mint „célverseny”. Júliusban, melegben, bár késő délután rajtolt, és bár jó formában mentem, mégsem tudtam kihozni magamból, amit akartam, igencsak küzdelmesre sikeredett…
Utána akaratlanul is megzuhantam, és nehezen mentek az edzések, nem azért, mert csalódott voltam, valószínűleg akkor jött ki rajtam a fáradtság, és ez a futásokon erőteljesen jelentkezett. A júliust és az augusztust jobban is megfuthattam volna, maradtak ki edzések, de akkor így éreztem helyesnek és megvalósíthatónak.
Ahogy elmúlt a nyár, újra magamra találtam, és a szeptember a nyári küzdelmes időszak után végre jól sikerült, kedvben, érzésekben, motivációban és teljesítményben is minden jól alakult, sikerült egy 311 km-es hónapot összefutni. Közben kitaláltam a következő célt, ami szintén nagyon húzott előre: 12 órát futni októberben! Volt mire készülni, de közben valahogy elképesztő nyugodtsággal vártam a versenyt.
Az október fő „motívuma” ez a
12 órás futás volt minden szempontból: a hónap első fele a felkészülés hajrája volt, utána pedig a teljesítményemnek való örömködés és az, hogy a kitűzött célomat sikerült megvalósítani: ismét ultrát futottam, és jól is sikerült nagyon! Annyira örültem neki, hogy a 38. születésnapom küszöbén, két gyerekkel a „hátam mögött” sikerült a 2015-ben futott egyéni csúcsomat 5 kilométerrel megjavítani, és beláthatóan megközelíteni a 120 km-t! Újra futónak éreztem magam, és ráadásul még meg is nyertem a versenyt. Tudom, hogy még maradt bennem, de mivel szerintem az adott napi maximumot nyújtottam, így elégedett vagyok a teljesítményemmel, ugyanakkor ez további fejlődésre törekvésre sarkall.
A november és a december már az alapozás jegyében telt, szintén 300 km fölötti mennyiségekkel, feladatos és hosszú futásokkal, amiket alapvetően gond nélkül sikerült teljesíteni. Mostanra ismét magától értetődő, hogy hosszúkat futok, nem rémülök meg, amikor leírva látom, hogy mit kell csinálni. Viszonylag stabilnak érzem magam minden szempontból, még ha akadnak is nehézségek, de azokon igyekszem átlendülni.
Sikeresnek és jónak ítélem meg ezt az évet, 2017 után ismét 3000 km fölött lett a futott mennyiségem (2017 szuper évem volt a Spartathlonnal, előtte 2015-ben futottam ennyit, amikor 12, 24 órás PB-ket és UB-t futottam).
Én vagyok az az ultrás, aki nem futja magát szanaszét, és nem is célom, hogy 5-6-7 ezer kilométereket szedjek össze. Nem a mennyiség a lényeg számomra, hanem az, hogy futás közben amennyire lehet, jól érezzem magam, a futás hozzá tudjon tenni az életemhez, ne legyen kényszer vagy stressz, ne nyomasszon, hogy futnom kell, mert nem kell, csak akkor, ha én akarom.
Úgy érzem, hogy egyensúlyban vagyok, hiszen ez a mennyiség belefér az életembe, nem kíván tőlem lemondást, maximum egy kis szervezést és alkalmazkodást. Ez az állapot pedig lehetővé teszi azt, hogy célokat tűzzek ki magam elé, amiknek a megvalósulásában hiszek, és amikért teszek. Nem titok, hogy szeretnék majd újra Spartathlont futni, addig pedig járom az oda vezető utat, például szeretném újra teljesíteni az Ultrabalatont. Már
elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ne hasonlítsam magam másokhoz, és ne foglalkozzak azzal, ki mit csinál, mennyit fut, milyen támogatókat szerez, vagy mennyivel jobb és sikeresebb, mint én.
Fontos pillére az egyensúlyomnak a
támogató háttér és a család. Azt rólunk mindenki tudja, hogy mindketten futunk, és mindketten ultrás célokkal futunk. Ez csak úgy működhet, hogy Milánnal egymást kölcsönösen segítjük és támogatjuk. Ez mindig is így volt, akkor is, mikor csak egy gyerekünk volt, és most is, amikor már kettő van, és a kettőből az egyik még igencsak anyafüggő és sok energiát kíván. Mi mindezt ketten oldjuk meg a mindennapokban, nincs a közelben nagyszülő, akit át lehetne hívni, vagy ahová be lehet dobni 1-2 órára a gyerekeket, nincs bébiszitter sem, aki 1-2 órára tehermentesíteni tudna minket. Vagy egyikünk, vagy másikunk van a gyerekekkel, ha valamelyikünknek edzése vagy bármilyen más dolga van, össze kell rendezni, szervezni és tervezni, hogy ki mikor tud elmenni itthonról.
Nagy segítség, hogy a Covid kezdete óta, tehát több mint másfél éve Milán is itthonról dolgozik, így van lehetőségünk arra, hogy napközben futhassunk, reggel 7 és este 7 között, nem kell hajnalban kelni futáshoz egyikünknek sem. Én mondjuk erre képtelen is lennék, mert még mindig bőven alváshiányos vagyok, még mindig nem aludtam át éjszakát, de egyre javul a helyzet, és az év első felében jellemző zombi állapot már csak ritka vendég nálam.
A home office-nak köszönhetően az is megvalósítható, hogy akár 11 órakor induljak el futni, miközben Milán vigyáz Mirára (és közben dolgozik). De nem titok, hogy még így sem egyszerű mindent összerendezni, van munka vele bőven, de megoldjuk. A gyerekek szuperek, cukik, okosak, vannak nehezebb időszakok, de ez természetes, és túl szoktunk rajtuk lendülni.
Ha már munka: én is dolgozom a futóimmal, egyre bővül a
Hanka Team, nagyon klassz emberek futnak nálam, akiket nagyon szeretek, akikből jó kis társaság kovácsolódott össze, és akikkel szép sikereket értünk el: voltak első félmaratonistáim és maratonistáim, lett egy
Korinthosz 160 és két
Ultrabalaton célba érőm. Természetesen mindenkire nagyon büszke vagyok, mert sokat tesznek magukért, fontos nekik a futás, és jó érzés, hogy én segíthetek nekik a céljaik elérésében. Jó érzés, amikor új emberek jelentkeznek be hozzám, hogy szeretnének velem dolgozni, mert szimpatikus vagyok nekik, vagy mert valaki ajánlott nekik.
A futóedzések tervezése mellett újra igényem lett arra, hogy rendszeresen írjak, a Futnimentem.hu-n ugyan nem gyarapodtak olyan ütemben a cikkek, ahogy ideális lenne, viszont a
Spuri Futóbolt blogján is olvashatók az írásaim, így lett egy plusz felület, ahol a futással kapcsolatban tudok információt átadni.
A
Gyerünk, anyukám Kilométerfaló futóprogramjai is dübörögtek egész évben, és folytatódnak is, itt is nagyon sok futóval találkoztam virtuálisan, akik a program szerint készültek egy-egy távra, nagyon sokan kezdtek el idén is velünk futni, ez is egy remek támogató közösség, ahová öröm kapcsolódni, büszke vagyok rá, hogy ide tartozhatok, és edzőként hasznomat veszik és számítanak rám.
Még egy büszkeségem, hogy januártól a
Garmin Team tagja lehetek, és bár nem tettem le túl sokat az asztalra, úgy gondolták, hogy én is hozzá tudok tenni a csapathoz a magam módján. Nagyon köszönöm nekik az idei bizalmat, remélem, hogy a következő években is a csapat tagja lehetek, és
Garmin órával a csuklómon futhatok.
Hogyan tovább, milyen lesz vajon 2022?
Az biztos, hogy jó lenne a most elkezdett jó szériát folytatni, megtartani a motivációt, jó érzéssel, jókedvvel futni tovább. Az első állomás az Ultrabalaton egyéni lesz, nagyon szeretnék újra célba érni és szalagot szerezni, mert ez 2015 óta nem jött össze.
Szeretnék továbbra is sérülés és fájdalom nélkül futni, ehhez kell a rendszeres erősítés, ami idén inkább kevesebb, mint több sikerrel jött össze. Oda kell figyelnem a futás utáni regenerálódásra, hogy legyen hengerezés, nyújtás, visszatöltés, mert ezek idén sokszor (nagyon sokszor) kimaradtak, ezekre tudatosabban kell koncentrálnom.
Továbbra is cél a család egyensúlyának fenntartása, hogy valahogy mindenre és mindenkire legyen idő, ne csak a mókuskerékben teperjünk. Ez nehéz, de muszáj, hiszen ez az igazi lényeg.
A futás továbbra is központi helyen szerepel az életemben, de az életem többi területére is ugyanilyen hangsúllyal koncentrálok, hiszen így kerek egész minden! Remélhetőleg most már többet nem nullázom le magam, terhességgel és szüléssel biztosan nem, sérüléssel sem szeretném, így tudom tartani és fokozni a már meglévő formámat, és van még 10-15 jó évem a futásban.
Boldog új évet mindenkinek!